Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-04-27 / 17. szám
297 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 298 négy osztályú polgári leányiskolát és tanitónöképzőt tart fenn s ez utóbbinak első osztályát folyó évi szeptember havában megnyitja. Ezen határozattal a nőnevelés terén egy, eddig mindig érzett hiányon segített egyházkerületünk, mely intézkedését egy jobb jövő zálogául bátran tekinthetjük. Konventi rendes képviselőül Bóné Géza, theologiai igazgatóvá pedig Dr. Antal Géza választatott meg, s ezzel a közérdekübb tárgyak elintézése fel is emlittetett. Thúry Etele. Az egyház szava a keresztyénségnek egymást követő s különböző alakulásai között. (Vége.) És az emberről mit tanítanak a reformátorok ? Összezúzzák a scholastikusok finom meghatározásait és csodálandó egyszerűséggel és világossággal állítják föl az emberről való helyes tant. Luther még mielőtt kiszegezte volna a bünbocsánat felől való hires tételeit,— már közzé tett néhányat az emberről. Es ezek egy részét képezik amaz igazságoknak, melyeknek nyilvános megvédésére késznek ajálkozott a reformáció hajnalán. „Igaz dolog, hogy az ember értéktelen fa lett, nem tud mást tenni és óhajtani, mint csak a rosszat.“ „Nincs erény, mely kevélység és silányság az az bűn nélkül való volna.“ „A kit Isten kegyelme nem támogat, állandóan vétkezik, bárha se nem öl, se nem lop, se paráznaságot nem követ is el.“ (Luther, Ján. ev. I. fej. magyarázatában). Szóljunk-e a hódolatról, melylyel a reformátorok < a kegyelem tana iránt viseltettek ? E tan segélyével rombolták le Róma sáncait. A reformáció nem kívánja, hogy bitünket vagy az üdvösség reménységét az általa véghez vitt munkára alapítsuk. Krisztushoz utal, mint az egyedüli fundamentumhoz és a benne való hitet tekinti a kegyelem eszközének. Minden más tan csak a kevélységre vihet vagy a kétségbe sodorhat. Hallgassuk meg, a mit Luther Spenleinhoz, egyik barátjához irt: „Kifáradtál önigazságod terhe alatt? Krisztus igazságában bízol és örvendezel ? Tanuld meg kedves testvérem a megfeszített Krisztust megismerni; tanulj magadban nem bízni és hymn ússzál dicsérni az Urat: „Ur Jézus! te vagy az én igazságom, és én a te bűnöd. Elvetted tőlem azt, a mi az enyém volt és nékem adtad a magadét. Azzá lettél, a mi nem voltál és én engem azzá tettél, a mi én nem voltam." (Luther, Epist.) „A cselekedeteket nem lehet figyelembe venni,— mondja másutt (Melanchtonhoz írva) midőn a megigazulásról van szó. Az igaz hit ép úgy előhozza azokat, miként a nap világit, de Isten még sem a cselekedetekből igazit meg minket.“ „Kétségen kívül — írja Melanohton Brentzhez — a szív megújulását a hit követi; de ha a megigazulást erre akarod alapitani : fordítsd el szemeidet az újjászületéstől Krisztusra és az Ő Ígéreteire tekints, tudván azt, hogy mi Krisztus szeretete által igazulunk meg, nem pedig megújulásunkért. Hit által igazulunk meg, nem miként te irád, mivel az bennünk a jónak a gyökere, hanem mivel az ragaszkodik Jézus Krisztushoz, a kinek a szeretete tart meg minket.“ „Mi semmit sem ajánlunk föl Istennek -- mondja Kálvin (in Epist. ad Titum) — mert a kegyelem száll le előbb hozzánk nem tekintve a mi cselekedeteinket.“ A reformátorok eltérnek ugyan egymástól egyes kérdésekben, de ebben teljesen megegyeznek. Németországban, Helvetiában, Francia és Angolországban, Hollandiában és Itáliában, sőt Spanyolországban is egyértelemmel hirdették a hit által való megigazulást mondván : „Ha az a hitcikkely marad az egyház is fönmarad. De ha az megdől, az egyház is összeomlik.“ Szükséges-e tovább is időznünk e tárgynál ? Nincsen-e meg kezünkben az ő hitvallásuk? Nem egyeznek-e meg a vallás barátai és ellenfelei abban, hogy ezek voltak a reformáció alaptanai ? Az egyháznak egy új, az ötödik korszaka már megkezdődött. Ez az új alakulás még jó részt ismeretlen, jellege még nem domborodott ki egészen. De a múlt idők tanulságai előttünk vannak. Ugyanazon igazságok fognak maradni fundamentumul és fogják alkotni a jövő dicsőségét. Az idvezitő igazságok, melyeket minden korszakban felleltünk, nem fogják elhagyni az egyházat. Nem fogják átengedni az egyház drága hajóját egy Theodotus, egy Arius, egy Pelágius vagy egy Socinius eretneksége veszedelmes, de ephemer viharának játékává. A mi volt, az ezután is lészen. Ezenkívül a letűnt korszakok története zálogul szolgál arra nézve, hogy a jövő egyesíteni fogja magában mindazt, a mi azokban jó volt. Isten nem engedi, bogy valami elvesszen, a mi egyházának javára válik. És itt nem kerülhetjük el, hogy néhány szóval ne érintsük azon kegyes keresztyének tévedését, a kiknek szándékaik ugyan jók, de folyton az ős eredeti formához való visszatérést hangoztatják és a már megtett ut tapasztalataival azonban nem törődnek. Az egyház nem törölheti ki az egymást követő alakulások nyomait, miként a fa sem vetheti el magától az évei számával szaporodó gyűrűit. Irányozzuk szemeinket a jövőre, de a múltat se veszítsük szem elől ; a múlt benne fog lenni a jövőben. Élet, dogma, systema mind feltalálhatok lesznek az új alakulásban. Mi fog ez új kor jellege lenni, a mi a reformáció korszakától megkülönbözteti ? Még nem jelentetett meg teljesen. De a jelekből már mondhatjuk, hogy ez új alakulás fő jellege leend a múlt idők tapasztalatai által megszilárdult igazságoknak az emberiség minden fajához és egyedéhez való eljuttatására irányult egyetemes tevékenység. Miként a reformáció egyesítette az előző korszakoknak egymástól isolált lelki javait — emez meg terjeszteni fogja azokat az emberiség között a föld kerekségén. Az élet, a dogma, a rendszer vagy talán helyesebben mondva a keresztyén tudomány az összes emberiség tulajdonává leend! De ne mondjunk többet, hiszen a jövőt még süni fátyol fedi el előlünk. De mégis van egy dolog, a mit tudnunk kell s ez az, hogy a mostani nemzedéknek munkálnia kell az