Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-04-27 / 17. szám
299 DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP 300 egyház és a keresztyén tudomány emez új alakulását. A teendő nagy és sok, de kevés a munkás. És ti Írástudók, kik hivatvák vagytok az új ösvényt egyengetni, készüljetek a munkára, a hitetlenség legyőzése végett erős hitre és bő ismeretre van szükségtek. Ifjak, kik az •O egyháza szolgálatára vagytok elhiva — értsétek meg, hogy egészséges theologiára vau szükségtek. Vájjon elvetnétek-e az egész egyház hitét egy vagy néhány tudós, kalandos elméletéért? Avagy megvetnétek Isten dicsőségét és az emberek dicsőségét keresnétek inkább? Csatlakozzatok ama dicső lánchoz, melynek első szeme maga a mi Urunk volt, s a többi szeme pedig az egész kekeresztyénség nagy alakjai. Ne pártoljatok el holmi ideigtartó eretnekség szolgálatába. Ha valljátok a mi hitünk titkát, hogy Isten megjelent testben, bátoríthat benneteket a tudat, hogy az előző idők tanúbizonyságainak fényes csoportjához tartoztok. A történelem tanítja, hogy a keresztyénség egyetlen korban sem szűnt meg hathatósan befolyásolni az emberek gondolkodását és életét; sőt ép alaptanai által szülte újjá koronként az egyházat és a társadalmat. És csakis egyedül az igazi keresztyén tanok képesek megújitani a népeket és az egyeseket. Minden más tan vagy csak szórakoztató vagy épen a lélek romlása. Eletet mindig csak ott találhatunk, a hol az igazság van. Ragaszkodjunk ahhoz, a mi egészséges, megdönt hetetlen és örök — szilárdítsuk meg az igazság trónusát! És te pedig oh Isten ! nyújtsd nekünk azt a világosságot, a mely egyedül világosíthatja meg szemeinket, hogy láthassunk ; nyisd meg előttünk a bölcsességnek ajtaját, melyen át a Jézus Krisztusban elrejtett ismeretnek drága kincseihez juthatunk ! Merle D’Aubigné után Cs. A mi keresztyénségünk. Egy kérdés, mely nem akar nyugovóra térni. Kérdés, mely szétválasztja az egyházakat, izgatja a fanatikusokat, nyugtalanítja a esiiggedőket és még mindig egv általánosan elismert, minden oldalról helyesnek talált feleletre vár. A kérdés ez : miről ismerjük meg a tiszta hamisítatlan keresztyénséget ? Vagy miként igazolják és bizonyítják meg a Jézus őszinte, valódi tanítványai, hogy csakugyan azok ? A katholikus egyház régen elintézte ezt a kérdést. És pedig a legkényelmesebb módon. XIV. Lajos egykor röviden kijelenté : „az állam én vagyok.“ Epen úgy állítja a kath. egyház minden további nélkül : „az Isten országa én vagyok.1,1. Mi katholikusok — olvastuk egy bécsi kath. lapban — csak egy igaz keresztyénséget ismerünk, a katholicismust és azért katholikus és keresztyén (helyes értelemben) azonos fogalmak és a ki nem katholikus, nem is — valóságos igaz -- keresztyén. Mi magasabb helyen tudakozódunk, az Urnái, a ki egyedül csalhatatlan. Az ő ép oly competens, mint pártatlan véleményét kérjük ki. Az ő ítéletének föltétlenül, ellenmondás nélkül alá vetjük magunkat. Nos hát. Mit tanít az igazságnak királya, az üdvösségnek fejedelme ? Röviden és világosan útbaigazít bennünket Jézusnak e nyilatkozata : vaz én anyám és az én atyámfiai ezek, lók az Istennek beszédét hallgatják és azt cselekszik.“ (Luk. 8, 21.) Ez persze nem direkt felelet a mi kérdésünkre. Mégis úgy tetszik, hogy a Jézussal való rokonság elég kezességet nyújt a keresztyénség valódiságára. Joggal tekinthetjük hát a rokonság jeleit a keresztyénség, a Jézus Krisztus tanitványságának bizonyos, csalhatatlan ismérvéül. Vajon az egész világon, magában a kath. egyházban is, ki merészelné megtagadni a keresztyéntyénséget, a jézusi tanitványságot azoktól, kiket maga Krisztus anyja és testvérei gyanánt köszönt ? A valódi keresztyénség ismérvei, a Krisztus tanítványainak ismertető jelei e szerint a következők : 1) az Urnák tanítványai — anyja és atyafiai — az Isten igéje köré seregeinek, 2) hallgatják és 3) cselekeszik az Istennek beszédét. „Az én anyám és az én atyámfiai ezek, kik az Istennek beszédét hallgatják és azt cselekszik.“ Ezek! Minő élesen van kiemelve s mily nyomatékosan hangzik ! Távol van Jézustól, hogy megtagadja a vérség kötelékeit, nem mellőzi anyját és atyjafiait, de az Isten országában ez az alapigazság: „a lélek az, a mely megelevenít, a test nem használ semmit.“ (Ján. 6, 63.) A testi családhoz tartozandóság még Jézus legközelebbi rokonaira nézve sem biztosítja az Isten kiválasztott családjához, a mennyorság polgárainak elválasztott köréhez való tartozandóságot. Még kevésbbé az egyházi rokonság. Nevezd magad katholikusnak vagy evangélikusnak, görög vagy római katholikusnak, lutheránusnak vagy reformátusnak, mindenkinek van neve, szüksége is van rá, — itt azonban jusson eszünkbe, a mit hajdan Paciánus, barceloniai püspök okosan és helyesen megjegyzett: „Keresztyén a nevem, katholikus csak melléknevem,“ — de a név ép oly kevéssé bizonyitja a keresztyénséget, mint a külső hozzátartozás. Ha te egyház, a Krisztusnak anyja s te egyes az Urnák testvére akarsz lenni, mindenek előtt lelki rokonságba kell jönnöd Jézussal, hogy az a lélek éltessen, lelkesítsen, melylyel Jézus teljes valu. Csak ez a lélek közölheti veled a tiszta, hamisítatlan keresztyénységet; mert csak ez ébreszti fel benned az Isten beszéde utáni vágyakozást, támasztja fel a kedvet, ennek hallgatására és sokasitja meg erődet, hogy a szerint cselekedjél. Az Isten igéje, kivált a J. Kr. által kijelentett evangélium után való vágyakozás a legelső és elengedhetetlen ismertető jele a keresztyénségnek. Mi már nem úgy gyülekezünk az ige köré, mint az üdvösség után sovárgók és az igazságot keresők amaz időben, midőn az ige testté lett és lakozott mi közöttünk. (Ján. 1, 14.) De az üdv kijelentése hiteles okiratban van letéve számunkra és ezen okiratból merítjük az igazságot az üdvösségre. A szentirás tanulmányozásáról XIII. Leo pápa 1893. november 18-iki körlevelében velünk együtt vallja : „Isten az úgy nevezett kanonikus írást is létre
