Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-04-20 / 16. szám
279 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 280 az egyház nemes törekvéseit. Egyedül akart uralkodni. Hiú kívánság ! Az egyház hatalmas erővel tépte szét a halál kötelékeit, sirja szájáról elmozdította a súlyos követ s megnyilt koporsójából új életre kelve szállt ki. A reformációban a keresztyénség negyedik korszakát, negyedik alakulását üdvözöljük. Mint láttuk a három előző korszak sajátságai: 4let, a dogma és a system a valának, mi leszen a negyedik aera jellemző sajátsága ? A reformáció a régi formához való visszatérést jelenti. De nem kizárólag az előző formák egyikéhez vagy másikához tért vissza a reformáció. Hanem az Isten egyházában még mindig, de elszigetelten meglevő alakulásokat egy bámulatos combinatioban egyesítve juttatta érvényre. Igen, a reformáció korszakának ez a jellege. A rendszerezést fölkarolta s hozzácsatolta a dogma alkotást és a kettőt összekötötte az élettel. Vagy inkább .megfordítva: az élettel kezdette, eljutott a dogmához és az egészet megkoronázta a rendszer alkotásával. A reformáció egyesítette és felhasználta az előző alakulások tapasztalatait. Élettel kezdette. Luther az isteni kegyelem által bármely egyházi tudósnál elevenebben érezte a keresztyénség elevenítő hatását. A hitjavitás, mondhatjuk e reformátor szivéből fakadt. Ez az első időszak, mely a wittenbergi tudor kizárólagos befolyása alatt állott — életteljes korszak volt. Még pedig annyira, hogy a reformáció nagy tbeologusa MeLanehton ez időkben kiadott nagyszerű munkájában (a Loci Communes első kiadását értjük) mellőzi az Isten természetéről és a Szent Háromságról szóló tanokat, nem mivel jelentéktelennek látta volna azokat, sőt ellenkezőleg ezekre alapítja rendszerét, hanem mert, mint mondja, helyesebb dolog imádattal meghajolni e misteriumok előtt, mint okoskodni fölöttük. De egy időben az élet mellett megtaláljuk a nagyszerűen alkotott keresztyén dogmákat is. És a reformáció második időszakában (mely a Melanchton által készített augsburgi hitvallással kezdődik) a hittételek teljes erejükben kifejtettek. A Szent Háromság tana, az ember romlottsága, különösen a kegyelem és a hit által való megigazulás tana soha nem látott világossággal és mélységgel vannak kifejtve. S már itt, a keresztyén dogmák harmonikus csoportosításában és elrendezésében Lehelhető, feltehető a rendszerezés nyoma. De a mely mégis a reformáció harmadik időszakában két nagy theologus Melanhton és Cálvin hatása által jutott előtérbe. A mi reformátorunk „Keresztyén institution“ minden időkben a legszebb emlékjelei lesznek a keresztyén systemának. Bátran és hangosan hirdették e hősök az evangélium szilárd igazságait. Hallgassunk csak Lutherre, a wittenbergi tudósra, a mint Jézus Krisztus istenségét tanítja : „Ha Krisztus nem igaz Isten, az Atyától öröktől fogva nemzetve és nem teremtője minden teremtménynek, úgy elvesztünk. Mit használ nekünk Jézus Krisztus halála és szenvedése, ha csak hozzánk hasonló ember volt ? Hisz akkor nem győzte le az ördögöt, a bűnt és a halált. Nekünk oly szabaditóra van szükségünk, a ki maga Isten, a ki felyül áll a bűnön, a halálon és az ördögön. Az ariánusok azt hirdetik, Krisztus minden teremtmények között a legnemesebb, legfenségesebb volt! De e mondással csak gyászos tévelygésüket akarják eltakarni, hogy a népet félrevezessék. De ha az igaz hitet a legcsekélyebb mértékben megrontjuk : végünk van. Ha elveszik Krisztus istenségét, nem szabadulhatunk meg Isten kárhoztatásától és haragjától." (Ján. ev. I. fej. magyarázatában). (Folyt, köv.) Cs. Küny YismEirtEté s. A hercegszöllösi kánonok. Más egyházi kánonokkal egybevető Mohos Gyula. Budapest 1901. 279 lap. Kiadja a Magyar Prot. Irodalmi Társaság. Tagok könyvilletménye 1900—1901-re. Bolti ára 5 kor., kapható Hornyánszkynál. A 197—237. 11. „Pathai István és Kanizsai Pálfi János kánonaiét közli. Úgy itt mint erre vonatkozó jegyzeteiben (167—196. 11.) mindenütt következetesen Pathai és Pálfi-íéle kánonoknak nevezi ezen, még eddig ki nem adott, de azért eléggé ismert tartalmú kánonokat. Hogy miért adta nekik ezt a nevet most, mikor előbb (Prot. Szemle 1891. évf. 381. 1.) „köveskuti ref. kánonok" és „1630. pápai zsinaton kiherdetett egyházi kánonokénak irta ezeket, és igy is ismerik, nem csak a magyar protestáns egyháztörténetirók, hanem, hogy egyebet ne említsek a kath. egyházjogtudósok is (Dr. Kőnek — Dr. Antal : Egyházjog Bptst 1900. 92. 1. Dr. Bozóki : Az egyházi jog tankönyve Pest. 1871. 81. 1.) nem mondja meg. Érthetetlen különcködés, feltűnni akarás, vagy elkeresztelési viszketeg, vagy nem tudom minek nevezzem szerző eljárását, a melyet egész könyvén keresztül a kánonok elnevezésére vonatkozólag követett, s beszél „felföldi", „Gönczi“ „Pathai" és „Pálfi" kánonokról, a köztudatba átment felső magyarországi cikkek; 1577. nagyváradi; 1612. köveskuti, 1630. pápai zsinat kánonai helyett. Az 1567. évi debreceni hitvallást, nem szokás Mélius hitvallásaként emlegetni, vagy hogy példáért máshová ne menjünk, miért nem nevezte el, a herczegs; öllősi kánonokat Veresmarti Illyés kánonainak. A „Pathai István és Kai izsai Pálfi János kánonaiéra vonatkozó jegyzetekben, vagjs „egybevetésében, miután kimutatta, hogy a hercegszöllőfi kánonokkal 37. majdnem teljesen szórul-szóra egyezik, de jobb rendbe van szedve, abból 9-et kihagyott, kettőt összevont, s 16 új articulust vett tel: igy lett Pathai kái onainak száma 55. S miután ezt előadta részletesen, s az új rendelkezéseket csoportosítva feltüntette (169 —173. 11.): nagyon értékes adatokat közöl a dunántúli egyházkerület XVII. századi történetéhez (174 —196. 11.). Magáról az 1612. évi köveskuti zsinatról, melyen a kánonok e fogadtattak s kibirdettettek, szerző nem mond semmit, pe iig bizonyára érdekes „egybeveté"-st mutathatott volna fel, például a mindjárt alkalmazott s életbe lépett kánc nők rendelkezéseiből, az itt
