Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-04-20 / 16. szám

277

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

278

Azon kiváló kötelességérzet pedig, a mely Nagyméltóságodat az egyházi közpályán való működésében jellemezte, hogy bármely állásában nem tartott semmitele teendőt sem kicsinynek, sem magához méltatlannak, ha azzal anyaszentegyházimk és iskoláink érdekét mozdíthatta elő, de nem tartott semmiféle feladatot nehéznek vagy megoldhatlannak sem, ha ahhoz igaz lelkesedéssel és buzgósággal fogunk hozzá: olyan példát mutatott az elvállalt kötelesség iránti hűségben egyházi ügyeink munkásainak, a mely nemzedékeken keresztül áldásosán fog hatni vonzó erejével.

Ennek, a Nagyméltóságod nemes szivében élő igaz vallásos buzgóság megnyilatkozásának tekintjük azon, egyházkerületünkre nézve megbecsülhetetlen jó akaratot, hogy mostani magas állásában is kegyes volt Nagyméltóságod megtartani a dunántúli ev. ref. egyházkerületben eddig viselt azon tisztségeit, a melyek főgondnoki állásával összeegyeztethetők. Ezen buzgóságot és jóakaratot akartuk bár csekély mértékben, de őszinte szívvel méltányolni, a midőn ezen Nagyméltóságodhoz igaz tisztelettel és szeretettel ragaszkodó munkatársainak arczképeit tartalmazó Albumot Nagyméltóságodnak átnyujtant bátorkodunk. Ott fogja találni ez Albumban Nagyméltóságod boldogult felejthetetlen főgondnokunk arczképét is, akinek egyházunk ügyeire mindenben kiterjedő gondoskodásának talán utolsó megnyilatkozása volt, hogy ez arczképét hozzám juttatá, de kijelentette azt is, hogy ezen Album ne bucsuemlék legyen: mert a dunánt üli ev. ref. egyházkerület Darányitól és Darányi e kerülettől meg nem válhatik. Átadjuk tehát az Albumot Nagyméltóságodnak érdemei méltánylásául azon hő óhajtással, hogy az isteni gondviselés Nagyméltóságodnak az állami és egyházi élet terén lelkiismeretes buzgósággal és jóakarattal eddig folytatott munkásságának áldásos és fényes eredményeit a jövőben tetézze újakkal és e végből nyújtsa közhasznú és drága életét minél hosszabbra. Éljen sokáig!

A főgondnok ur mindegyik küldöttségnek lekötelező nyájassággal mondott szives köszönetét. Az ünnepély pont 12 órakor ért véget. A beigtatott főgondnok délután félkettőre gazdag ebédre hívta meg nagyszámú vendégeit a Hungária szálló nagytermébe. Eszmékben gazdag és lelkes felköszöntőkben bő része volt a dU szes társaságnak.

Az egyház szava a keresztyénségnek egymást követő s különböző alakulásai között.

Lássuk meg, miként fejtette ki a váltságtant Canterbury Anselm, ez a hatalmas férfiú, a ki a filozófiai gondolkodást a tiszta hitiiséggel egyesítette; a ki korának bölcsész-theologusai között a legkiválóbb volt, a latin egyház második Augustinusa. A bibliai váltságtaunak oly rendszerét állította föl, melylyel elejét vette minden ellenvetésnek és melylyel a szivet is, az elmét is kielégíti. „Minden okos lény — mondja — tartozik akaratát az isteni akaratnak alávetni. E törvény ellen vétett az első ember. így lön megzavarva az erkölcsi világrend összhangja. Az örök igazság törvénye követeli, hogy az emberi nem vagy büntettessék, vagy pedig az emberiség részéről nyújtandó elégtéttel által állittassék helyre a megzavart rend. Másképen az erkölcsi világrend ellen lenne, ha a silány embernek a boldog lel kekkel való közössége visszaállíttatnék. Az ember maga erejéből nem tud eleget tenni. Yalamint egy ember által romlott meg az emberi természet, egy embernek kelle az elégtételt megadni. De annak, a ki azt megadta, valami többet kelle adnia annál, a mit teremtmény nyújthat. Ennek Istennek kelle lennie. De ugyan azon időben embernek is kelte lennie, hogy.az elégtétel ereje az emberiségre kihathasson. Ezt csak az Istenember tehette meg. Ez az Isten-ember önként adta magát halálra , mert O nem volt alávetve a halálnak. A legtökéletesebb engedelmességet gyakorolta a legnagyobb szenvedések között. Isten ezért jutalmazással tartozott Krisztusnak. Mivel pedig Krisztus Isten, jutalomra nem vala szüksége. Ezért Krisztus a maga érdemeit átruházhatta a világra, jutalmul a hívők üdvözitését kérhette.“ így irt 'Anselm : Miért lett hten emberré? (cur Deus homo ? lib. II.) cimü művében.

De igen figyelemreméltó, hogy a scholastikusok különösen ragaszkodtak a hit megszentelő erejéhez. — „Krisztus szenvedései — mondja Lomberd Péter, a hírneves magister sententiarum, a kinek nézete századokon át uralkodott az iskolákban —- megszabadítottak minket a bűntől; mert az isteni szeretet amaz óriási áldozata az Isten iránt való szeretetre gerjeszti sziveinket és ez a szeretet megszentel minket.“ (Sentent. lib. IV.) „Az igaz ember — mondja Pulleyn Robert — a ki hitáltal él, bensőleg már meg van szentelve, jótettei hitének és igazságának jelei. A hit először a szivet tisztítja meg és úgy hozza elő a jó cselekedeteket.“ (Sentent. lib. VIII.) „Az ember — mondja Szalesi Sándor, a megcáfolhatatlan doctor — eredeti állapotában nem ellenkezett Istennel. Azért egyedül irányító kegyelemre volt szüsége. De most van benne valami, a mi Istennel ellenkezésben van, a mit csak az Istennek ereje távolithat el belőle. Ezért ma már az embernek átalakító kegyelemre van szüksége (Gratia református. Summa etc).

Igaz ugyan, hogy voltak a scholastikus tudósok között viták, nézeteltérések, de ép e vitáik bizonyítják, hogy közös alapon, a váltság nagy igazságának alapján állottak. Alert pl. Anselm, Acpiinoi Tamás és mások hitték, hogy Krisztus áldozata az emberek megváltását benső mivolta által (in insito valore) vitte keresztül,— addig más scholastikusok, különösen Duns Scotus azt állították, hogy a váltság Isten tanácsának, világtervének a következménye, a ki az emberek megváltatát ez árhoz kötötte. Nézetük ugyan különböző volt, de mindnyájan mondották: „Az elveszett ember, megváltatott az Isten-ember halála által.

A reformáció korszaka. így tett bizonyságot századokon keresztül az egyház és az iskola, nem szólván az igazság számos oly tanúbizonyságáról, mint Wickliffe, Wald és mások a már készülődő nagy mozgalom előfutáljai. Az egyház keresztül ment az életteljes ifjúságán ; az erőteljes férfi korán és rendszerező, elmélkedő öreg korán ; de a scholasticismus letüntével az elmélkedés is megszűnt. A hierarchia békóba verte az életet, a dogmát és a rendszert; lenyűgözte, eltemette