Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-03-17 / 11. szám
177 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 178 a kiknek ápolói ismeretesek Ő előtte ? Azért azt mondjak Lutherrel, hogy „semmit se kell tenni azért a lábmosásért, a mi vizzel történik ; különben sokkal nagyobb szolgálatot tennénk az ilyen t-mbereknek, ha csupán a vizzel való megmosás lenne a teendő, ha közfürdőt rendelnénk számukra és megmosnánk nem csak a lábaikat, de egész testüket.“ De nem erről van szó. Ha követni akarod a Krisztus példáját és megakarod mosni barátaidnak lábait: alázd meg magadat és szedd össze minden erődet, a mi csak van és használd fel ne a magad hasznára és a saját dicsőségedre, hanem embertársaid javára; ne vess meg, ne nézz le senkit; sőt a gyengéket karold fel, hogy megjavíthassa magát. Ezért rendszerint azt nevezzük lábmosásnak, ha egyikünk a másiknak hibáit megbocsátja és mint Pál ap. a Gál. VI: 2. vben mondja ; hordozzuk egymás terhét. Olyan embert, a kiben semmi hiba se volna, nem találsz az egész világon. Azt mondod talán, hogy ha ilyen, meg olyan hiba nem volna benne, akkor szives örömest társalkodnál vele; de igy nem, mert megtisztátalanitanád magadat. Ne, ne mondd ezt; sőt ha fogyatkozásokat, bünfoltokat látsz máson, mosd meg neki a lábait; gondolkozzál, miként tisztíthatnád, miként javíthatnád meg; gondold meg azt is, hogy a világ csak olyan, mint egy szennyes istálló s ezért szinte lehetetlen úgy járni benne, hogy lábunkat be ne piszkoljuk. Megtörténik ez én velem, megtörténik te veled, megtörténik mindenkivel. Mit tegyünk hát ? Talán meneküljünk el a pusztába, vagy az erdőbe és senkivel se érintkezzünk ? Nem, ha meg keli mosnod másoknak a lábait, akkor nem egyedül, hanem az emberek között kell laknod, a kik a világban egy tisztátalan és iszapos helyen gázolnak át. Ha még oly tiszták volnának is a te lábaid, le kell hajolnod hozzájuk, hoznod kell vizet és törlő ruhát, hogy megmosd tisztára és megtöröld lábaikat, hogy ők is tiszták legyenek.“ Hogyan kellett szégyenkedniök a tanítványoknak. Azon versengtek, ki tartassák közöttük nagyobbnak: és a ki legnagyobb volt az asztalnál, az Ur, felkelt és szolgált nékik! Megtévesztette őket a világ, a melyben urak és szolgák távol állnak egymástól. Az Ur szeretete most szivükbe irta az Isten országának alaprendjét, t. i. hogy ebben minden hivatal, még a legelőkelőbb, az apostoli hivatal is szolgálatra van rendelve. Nem azt mondja az Ur, hogy az ő egyházában nincs fokozatos különbség; hogy nincsenek felsőbbek és alsóbbak; ellenkezőleg az Ur szavai megerősítik ezt a rendet. De minden hivatalos személyt szolgává tesz. Nem magasabb és alsóbb urakat, Iranern fő- és alsó szolgákat adott ő egyházának és valemennyit kölcsönös szolgálatra utasítja. Ha ezt tudjátok, boldogok lesztek, ha cselekszitek is. Aliban áll a ti boldogságtok, ha az én országomban szolgáltok s nem abban, ha a világban uralkodtok. Mióta tudjuk mi már az Urnák akaratját és — még se cselekeszszük ! Boldogok vagytok, mondta az Ur és már boldognak látta az övéit, mert tudta, hogy az ő szeretete sarkalni fogja őket arra, hogy azt tegyék, a mit ő tett velük. De nem mindnyájan. Hogyan mosná meg testvéreinek lábait az a tanitvány, a ki az ő Urát lábaival tapodá ? Ezért mondá : nem mindenitekről szólok > én tudom, kiket választottam; de szükség, hogy beteljék az irás: a ki én velem kenyeret evett, az ö sarkát fölemelte ellenem. Jézus 12 tanítványt választott (Ján. 6 : 70.), de egy közülök oda adta magát az ördögnek és a helyett, hogy hivatását és elválasztatását megbecsülte volna, kiérdemelte elvettetését. Jézus kenyerét ette és sarkát mégis fölemelte ellene. Ez szörnyűség. De hát be kellett teljesedni annak, a mi az ó szövetségben Isten szolgájának szenvedésében ábrázolva volt. Az Isten szolgái kénytelenek ilyest szenvedni, mivel a világon vannak és a világ gyűlöli és üldözi őket. Valami lényeges dolognak volna hijjával az egyház, ha Jézus Judást apostollá nem választotta volna. Azonban, hogy Judás árulása által az irás beteljesedjék és O e részben is a szenvedések fejedelme lenne, nem állt el az Ur az áruló elválasztásától és nem igyekezett megmenekülni attól a fájdalomtól, a mit Judás hűtlensége okozott neki. Istennek különös intézkedéséből történt az, hogy éppen Dávidnak, a ki minden igazak között, kiknek emlékük az ó-szövetségben fönmaradt, leginkább előképe a Krnak, ennek a tökéletes igaznak, hogy épen neki meg kellett ízlelni azt a keserű bánatot, hogy barátja, a kiben bízott (Achitofel. 2. Sám. 15: 13, 14. 16: 17.) ellene támadt, mint mikor az állat urához és táplálójához rúg. (Zsolt. 41 : 10.) Még az én békességemnek embere is, a kiben bízom vala és ki az én kenyeremet eszi vala, sarkát felemelte ellenem. Dávid képmása mellől nem volt szabad hiányozni Achitofel képmásának se. A szenvedés történetének folyamán még többször is úgy fogjuk találni, hogy az Idvezitő az Isten ó-testamentomi szolgáinak történetén és példáján erősiti magát és tanítványainak hitét. Magát, mert azoknak az ő utjával összhangzó eseményeiben épen azt az utat ismerhette fel, a mit az Atya neki kijelölt és a minek magában kellett foglalni egyenként azokat a tapasztalatokat, a miket az Isten előző szolgái szereztek ; ez események és tapasztalatok is hathatósan erősitették a mind halálig való engedelmességben. A tanítványoknak pedig annak, a mi különben megtévesztette volna őket, hitük erősítésére kellett szolgálni, mikor megtudták, hogy a Krisztus Jézus lépósről-lépésre azon az utón haladt, a mit a szentlélek már előbb kimutatott és megbizonyitott az Ur szolgái utjának. P. o. milyen jó hathatós lehetett a tanítványokra, a mikor Judás árulása nyilvánvalóvá lett, hogy az Ur előre megmondotta azt nekik. így az, a miben különben megütközhettek volna, most erősítette hitüket abban, a ki sziveknek és veséknek vizsgálója és látja az elrejtett dolgokat, mielőtt feltárulnának. Ha manapság kénytelenek vagyunk látni, hogy olyanak, kik Krnak és az ő egyházának kenyerét eszik, Ot lábbal tapodják, a helyett hogy tagjaiban megmosnák neki a lábait; vigyázzunk, meg ne botránkozzunk; goudoljuk meg: igy kell ennek történni. Mert miként a Kr. ugyanaz nap és ma, épugy az antikrisztus is. ügy, hogy ott — moneja Luther — a hol vau Krisztus, ott kell lenni Judásnak, Pilátus
