Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-03-10 / 10. szám

161

DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP

162

miket én előtte föltárok, nem engedi magát megtisztittatni: annak nem lészen köze hozzám. E kettős megtisztitásről: az egyszeriről a rnegigazolás által és a mindennapiról a megszentelés által — szól az Ur a Ján. ev. 15 : 2, 3. verseiben is. Azt mondja, hogy tiszták (t. i. a tanítványok), egyszersmind azt is mondja, hogy megtisztítja őket. Itt van egy nagyon fontos megjegyezni valónk, ez: a megigazulás fürdője az első, a megszentelő mosás azután következik. A ki nem fftrdött meg, a ki hit és bünbánat s az ezeket követő bünbocsánat által bűneiből egészen meg nem tisztult, azon nem segít semmit a lábmosás. Semmit se segít rajta az, hogy egyik vagy másik bűnétől külsőleg, látszólag megtisztul : mert az ilyen még nem törekedhetik a megszentelődésre. A megszentelődéshez megtört, bűnbánó és bünbocsánatot nyert, kibékült szív szüséges. A ki hit és bünbánat által szivét meg nem tisztította, az hasonló ahhoz az emberhez, a ki arcát soha se mossa, de lábait gondosan leporolja. Judásra nézve ezért nem ért semmit a lábmosás. A mint az ur ezt mondja : „ti is tiszták vagytok“, rápillant az előtte ülő árulóra és hozzáteszi — annak lelkismeretébe szúrva — „de nem mindnyájan.“ Rajta nem segíthetett, mert nem csak lábaival, hanem kezeivel és fejével is, egész énjével benn fentergett a bűn iszapjában.

Bizony igaz Atyámfiái, hogy a mig e földön vagyunk, nem óvhatjuk meg magunkat a megtisztátalanodástól. Sok földi por tapad érzelmeinkre ős beszenynyez bennünket; úgy hogy ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, megcsaljuk magunkat és nincsen igazság mibennünk. (I. Ján. 1: 8.) Azért naponként megmossa lábainkat az, a ki szószólónk az Atyánál. Mi is naponként beismerjük, hogy szükségünk van arra, hogy lábaink megmosattassanak, a mikor igy imádkozunk : „Bocsásd meg a mi bűneinket, mint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.“ Es ha ezt beismerjük, akkor hiv és igaz az, a ki megmosta tanítványainak lábait, hogy megbocsássa nekünk is a mi bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. (I. Ján. I: 9.) Nagy vigasztalás az a hívőkre nézve, ha tudják, hogy szivük az Ur Jézusé (legyen bár még oly gyenge is a hitük; hisz tanítványokban is csak gyönge ág volt még), mikor másrészről meg fájdalommal tapasztalják, hogy sokat vétkeznek naponként, mert lábaikhoz oly könnyen hozzátapad minden, mint az enyves vesszőhöz. Nos ha a Krisztusban tiszta szív könyörög a szennyes láb megtisztításáért: kell hogy megmosattassunk naponkénti hibáinkból az ő vére által. Járuljunk azért, valahányszor alkalmunk van, az Urnák szent asztalához és valljuk meg bűneinket; és a mikor vesszük bűneinknek bocsánatát, olyan az, mintha lábainkst megmosná Jézusunk. A mi volt az úri szent vacsora szerzése előtt a lábmosás, az a bünvallás e szent sákramentom élvezése előtt.

A lábmosásnak egészen különleges értelme is volt a tanítványokra, mint apostolokra nézve. Mert miként Áronnak és fiainak, mikor a szentélybe akartak menni, előbb meg kellett mosni kezeiket és lábaikat (2. Móz.

30: 19.): igy a Krisztus is megakarta mosni az ő uj lévitáinak lábait, mielőtt megkezdenék igehirdetői hivatalukat.

Értitek-e, mit mivelek veletek? kérdezte az Ur a tavitványoktól, miután lábaikat megmosta. Mi tudjuk, mi volt a bün-por, a mi éppen most a tanitványek lábait beszennyezte : a felfuvalkodottság és nagyravágyás. Ettől a szennyfolttól tisztította meg őket az Urnák megbocsátó szeretete és addig, mig magát megalázta, kitörölhetetlenül beirta megtisztított szivükbe az alázatosságot.

(Folyt, köv.)

Márcza.

A Hegyi prédikáció szövege.

(Folytatás).

2. Máté előadása szerint Jézus mint a törvény szellemének betöltője lép fel s mig egyfelől tiltakozik az ellen, hogy az ő hivatása a törvénynek hatályon kívül helyezése volna, addig másfelől mint a Mózes törvényének valódi magyarázója áll előttünk. Lukács Jézusnak ezen szerepéről mitsem tud. Ez a mélységes hallgatás felébreszti a gyanút, hogy hátha Máté egy bizonyos irányt pártol és célja van azzal, hogy ő Jézust a törvény követőjéül, sőt egyenesen védelmezőjéül tekintse.

Hogy ennél a pontnál tisztán lássunk, képzeljük magunk elé Jézust a Hegyi beszéd tartásakor. A 30 éves korba jutott (Luk. III. 23.) Jézus a nyilvánosság terére lép, megkeresztelkedik, győzedelmeskedik a kisértő felett, tanítványokat vesz maga mellé és tanít a zsinagógákban, gyógyítja az erőtleneket és betegeket szerte egész Galileában. Működésének központja előbb a kedves Názáret, de ott hálátlan volt a talaj, a származásához kapcsolt előítéletek elzárták az emberek füleit és szivét az ő hatása elől s miután onnan valósággal kinézték, Kapernaum lett előbb állandó tartózkodási helye (Mt. IV. 13. Luk. IV. 31. Márk. I. 21.), azután pedig működésének központja. Gyógyításainak (tisztátalan lélek kiűzése Luk. IV. 33—37, a Simon hideglelős napájának meggyógyitása Luk. IV. 38—39, a bél - poklos Luk. V. 12—13, IV. 40-41. v. ö. Máté IV. 24., gutaütött ember Luk. V. 18—26, a megszáradott kezű Luk. VI. 6—10. és bizonyára sok egyéb gyógyítás és csodatett Luk. IV. 40—41, V. 15, 17. v. ö. Máté IV. 24), jótetteinek hire bejárta nemcsak szükebb hazáját, hanem Szíriába és Júdeába is elhatott az, tanítása figyelmet ébresztett már nemcsak a nép körében, mely az ő beszédén áhítattal csüggött mindenkor, hanem már az írástudók és farizeusok érdeklődését is felköltötte, a kik (a mint éppen Lukács jegyzi fel V. 30—39) a miatt zörgölődnek Jézus és az ő tanítványai ellen, mert nem tartja s nem tartatja meg a farizeusi életszabályokat, szabadelvüségében áthágja a szombati tilalmat, kevésre becsüli az áldozati szertartásokat, a böjttől is felmenti tanítványait stb. Ilyen előzmények után tódul Meste-