Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-03-03 / 9. szám
145 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 146 a mint megmondd nékik. Ebből meg kellett érteni Péternek és Jánosnak, mint a kik legfogékonyabbak voltak, bogy Ők olyan családhoz tartoztak, a mely az ő szegénységében gazdagabb volt, mint mindazok a családfők, a kikkel a bárányukat a templom-udvarban leölték. Áz az utasítás, a mit Jézus a húsvéti bárány elkészítésére vonatkozólag adott és annak meglepően pontos beteljesedése, fényesen igazolta az ő mindentudóságát. Szeretete megtalálta azt a titkos tanítványt, a ki készséggel, minden vonakodás nélkül házába fogadta. Egyébiránt ki ne szeretett volna lenni az a házigazda, a kihez, mint előbb Zakeushoz, az Üdvözítő óhajtott betérni utolsó vacsorára? Legyünk készen mi is mindig, hogy az Urat befogadhassuk szivünkbe, ha szeretete kopogtat annak ajtaján. (Jel. 3: 20.) Óh van-e köztünk olyan, a ki élt már az úrvacsorával s még nem járta volna át szivét az Úrnak e kérdése: hol vagyon a ház ? . . . Oh rendezd be magadat alkalmas házul a Krisztusnak s tapasztalni fogod, mily szeretetreméltó Ő a földi dolgok elfogadásában s hogy mennyeileg megáldva adja azokat visssza néked ! A gazda nem volt jelen, mikor az Ur a 12 tanitványnyal este a házába jött; szolga se volt jelen egy se, mivelhogy az összes háziak is éppen akkor ették együtt a húsvéti bárányt. Ha a háziszolgák közül valaki jelen lett volna : úgy bizonyára az végezte volna a belépő vendégeknél szokásos lábmosást, a mit evés előtt solTse engedtek el. E szerint a tanítványok közül kellett volna ezt valakinek megtenni. De ugyan melyiknek ? „Támada közöttük versengés arról is, melyik láttatnék közöttük nagyobbnak lenni,“ (Luk. 22:24.) mert közülök senki se akart szolgai dolgot végezni. Péter valószínűen sietve leült Jézus mellé az asztalhoz az idősebbekkel s várta, hogy a fiatalabbak közül valamelyik majd hozzányúl a medencéhez. De hiába várta. Hisz a fölött vetélkedtek, hogy ki a nagyobb ? Megdöbbentő bizonyíték ez arról, hogy mily mélyen fészkel az emberi szívben a becsvágy; oly mélyen t i.> hogy a tanítványok, bár már 3 évig jártak Jézus mellett az alázatosság iskolájába, még mindig nem jutottak el oda, hogy már ebben az órában csak ne kezdtek volna el versengeni a rangról, az elsőségről. Az Ur már leült az asztalhoz. Most újra felkel. Azt, amit e pillanatban szent arcán olvasni lehetett, leirta János ugv, ahogy látta. Mélyen elszomorodva tekintett Judásra, mert annak szivébe már belevetette az ördög az árulás magvát. A 3 első evangélista tudósítását veszi János alapul ahhoz, a mit az árulónak a vacsora közben tapasztalt lelki állapotáról elmond. Judást már nem lehetett megtisztítani bűnéből. De a tizenegyet, kiknek szükségük volt az ő tisztitó szeretetére és alkalmas tárgyai is voltak annak, ki akarta vonni a kisértő hálójából. Mielőtt azonban tanítványaihoz menne, feltekinte atyjához és szólt vele lélekben. Tudta, hogy az Idéntől jött és Istenhez menne. E világra jött és az Atya neki mindeneket hatalmába adott: a bűnbe esett egész világot. E világból az Atyához ment és kezeiben vitt mindent, a mit az Atya neki adott: a kiengesztelt egész világot. Előtte ültek országának zsengéi: a tizenegy, kik hittek benne. Szeretete már régen megmosta őket (10. v.); az övéi voltak és nem a világé ; és ő megdicsőiilt bennük. (Ján. 17 : 10.) A világiasság azonban még mindig hozzájuk volt ragadva, még most is földi tisztesség után sóvárogtak. Arról versengtek : ki láttatnék nagyabbnak lenni. (Folyt, köv.) Márcza. A Hegyi prédikáció szövege. (Folytatás). Synoptikus evangéliumaink közül kettő adja részletesebb alakban elénk a Hegyi beszédet, Máté és Lukács, de egyes eszméi szétszórtan Márknál is feltalálhatók. Az a kérdés, hogy egy és ugyanaz-e a Máté V— Vll-ben olvasható jézust beszéd a Luk. VI. 17— 49, XI. 1—4, 9—13, 33—36, XII. 22—34, 58—9, XIII. 23—30, XIV. 34—5, XVI. 13, 17, 18. versekben elszórtan található beszédekkel. Mindjárt a bevezetés eltérést mutat fel. Máté szerint egy hegyen tartotta Idvezitőnk ezt a fenséges beszédet , Lukács szerint egy síkra bocsátkozik alá tanítványaival a hegyről, hol a megelőző éjszakát imádkozással töltötte és e síkon beszél tanítványaihoz (Luk VI. 12—20.) Önként kínálkozik tehát a kérdés : azonos-e ez a két beszéd, egy és ugyanazon fellépése-é ez a Jézusnak vagy talán ismétléssel állunk itt szemben. A görög egyház Jézus egy s ugyanazon beszédének különböző előadását ismeri fel a két evangélista előterjesztésében, de a nyugati egyház, mely a szentirás inspirálóját még a legcsekélyebb részletében is vallotta, másképen gondolkozott. Már Augustinus egyházi atya „De consensu evangelistarum“ c. hírneves munkájában lándsát tör a különbözőség mellett s akkén fejti meg a két beszéd hasonlóságának kérdését, hogy előbb a hegy csúcsán mondotta el Jézus a Máténál található hosszabb beszédet és azután a síkra leszállva a néptömeggel is közölte ugyanazon igazságokat azon rövidebb formában, a mint azt Lukácsnál találjuk. E szerint tehát a hosszabb beszéd a tanítványokhoz, a rövidebb a néphez szól. Az ihletés tanát aprólékosságokban is valló tkeologusoknak egész hosszú sora csatlakozik Augustinus mellé és ékesen kiemelik a két beszéd között levő eltéréseket annak igazolására, hogy az eltérések alapja nem a beszédet közlő evangélisták emlékező tehetségének tévedésében keresendő — hiszen a merev inspiratio kizárja a tévedés gondolatát, — hanem csakugyan két különböző időben tartott rokon vonásokban ugyan gazdag, de mégis eltérő beszéde áll előttünk x). x) Ennek igazolására felhozzák: 1. hogy Lukácsnál némileg több van (VI. 24—26, 38—40, 45.), de sokkal kevesebb átlag mint Máténál, továbbá vannak nagyon módosított kifejezések (29, 35, 36, 44, 46. v.), sőt némelyik egészen más értelmű egyik-