Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-03-03 / 9. szám

145 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 146 a mint megmondd nékik. Ebből meg kellett érteni Péternek és Jánosnak, mint a kik legfogékonyabbak voltak, bogy Ők olyan családhoz tartoztak, a mely az ő szegénységében gazdagabb volt, mint mindazok a családfők, a kikkel a bárányukat a templom-udvarban leölték. Áz az utasítás, a mit Jézus a húsvéti bárány elkészítésére vonatkozólag adott és annak meglepően pontos beteljesedése, fényesen igazolta az ő mindentudó­­ságát. Szeretete megtalálta azt a titkos tanítványt, a ki készséggel, minden vonakodás nélkül házába fogadta. Egyébiránt ki ne szeretett volna lenni az a házigazda, a kihez, mint előbb Zakeushoz, az Üdvözítő óhajtott betérni utolsó vacsorára? Legyünk készen mi is min­dig, hogy az Urat befogadhassuk szivünkbe, ha szere­tete kopogtat annak ajtaján. (Jel. 3: 20.) Óh van-e köztünk olyan, a ki élt már az úrvacsorával s még nem járta volna át szivét az Úrnak e kérdése: hol vagyon a ház ? . . . Oh rendezd be magadat alkalmas házul a Krisztusnak s tapasztalni fogod, mily szeretetre­méltó Ő a földi dolgok elfogadásában s hogy mennyei­­leg megáldva adja azokat visssza néked ! A gazda nem volt jelen, mikor az Ur a 12 tanit­­ványnyal este a házába jött; szolga se volt jelen egy se, mivelhogy az összes háziak is éppen akkor ették együtt a húsvéti bárányt. Ha a háziszolgák közül valaki jelen lett volna : úgy bizonyára az végezte volna a belépő vendégeknél szokásos lábmosást, a mit evés előtt solTse engedtek el. E szerint a tanítványok közül kellett volna ezt valakinek megtenni. De ugyan melyik­nek ? „Támada közöttük versengés arról is, melyik láttatnék közöttük nagyobbnak lenni,“ (Luk. 22:24.) mert közülök senki se akart szolgai dolgot végezni. Péter valószínűen sietve leült Jézus mellé az asztal­hoz az idősebbekkel s várta, hogy a fiatalabbak közül valamelyik majd hozzányúl a medencéhez. De hiába várta. Hisz a fölött vetélkedtek, hogy ki a nagyobb ? Megdöbbentő bizonyíték ez arról, hogy mily mélyen fészkel az emberi szívben a becsvágy; oly mélyen t i.> hogy a tanítványok, bár már 3 évig jártak Jézus mellett az alázatosság iskolájába, még mindig nem jutottak el oda, hogy már ebben az órában csak ne kezdtek volna el versengeni a rangról, az elsőségről. Az Ur már leült az asztalhoz. Most újra felkel. Azt, amit e pillanatban szent arcán olvasni lehetett, leirta János ugv, ahogy látta. Mélyen elszomorodva tekintett Judásra, mert annak szivébe már belevetette az ördög az árulás magvát. A 3 első evangélista tudó­sítását veszi János alapul ahhoz, a mit az árulónak a vacsora közben tapasztalt lelki állapotáról elmond. Judást már nem lehetett megtisztítani bűnéből. De a tizenegyet, kiknek szükségük volt az ő tisztitó szere­­tetére és alkalmas tárgyai is voltak annak, ki akarta vonni a kisértő hálójából. Mielőtt azonban tanítványaihoz menne, feltekinte atyjához és szólt vele lélekben. Tudta, hogy az Idén­től jött és Istenhez menne. E világra jött és az Atya neki mindeneket hatalmába adott: a bűnbe esett egész világot. E világból az Atyához ment és kezeiben vitt mindent, a mit az Atya neki adott: a kiengesztelt egész világot. Előtte ültek országának zsengéi: a tizen­egy, kik hittek benne. Szeretete már régen megmosta őket (10. v.); az övéi voltak és nem a világé ; és ő megdicsőiilt bennük. (Ján. 17 : 10.) A világiasság azon­ban még mindig hozzájuk volt ragadva, még most is földi tisztesség után sóvárogtak. Arról versengtek : ki láttatnék nagyabbnak lenni. (Folyt, köv.) Márcza. A Hegyi prédikáció szövege. (Folytatás). Synoptikus evangéliumaink közül kettő adja rész­letesebb alakban elénk a Hegyi beszédet, Máté és Lu­kács, de egyes eszméi szétszórtan Márknál is feltalál­hatók. Az a kérdés, hogy egy és ugyanaz-e a Máté V— Vll-ben olvasható jézust beszéd a Luk. VI. 17— 49, XI. 1—4, 9—13, 33—36, XII. 22—34, 58—9, XIII. 23—30, XIV. 34—5, XVI. 13, 17, 18. versekben elszór­tan található beszédekkel. Mindjárt a bevezetés eltérést mutat fel. Máté sze­rint egy hegyen tartotta Idvezitőnk ezt a fenséges be­szédet , Lukács szerint egy síkra bocsátkozik alá ta­nítványaival a hegyről, hol a megelőző éjszakát imád­kozással töltötte és e síkon beszél tanítványaihoz (Luk VI. 12—20.) Önként kínálkozik tehát a kérdés : azo­nos-e ez a két beszéd, egy és ugyanazon fellépése-é ez a Jézusnak vagy talán ismétléssel állunk itt szemben. A görög egyház Jézus egy s ugyanazon beszédé­nek különböző előadását ismeri fel a két evangélista előterjesztésében, de a nyugati egyház, mely a szent­­irás inspirálóját még a legcsekélyebb részletében is vallotta, másképen gondolkozott. Már Augustinus egy­házi atya „De consensu evangelistarum“ c. hírneves munkájában lándsát tör a különbözőség mellett s akkén fejti meg a két beszéd hasonlóságának kérdését, hogy előbb a hegy csúcsán mondotta el Jézus a Máténál ta­lálható hosszabb beszédet és azután a síkra leszállva a néptömeggel is közölte ugyanazon igazságokat azon rö­­videbb formában, a mint azt Lukácsnál találjuk. E szerint tehát a hosszabb beszéd a tanítványokhoz, a rövidebb a néphez szól. Az ihletés tanát aprólékosságokban is valló tkeolo­­gusoknak egész hosszú sora csatlakozik Augustinus mellé és ékesen kiemelik a két beszéd között levő eltéréseket annak igazolására, hogy az eltérések alapja nem a be­szédet közlő evangélisták emlékező tehetségének téve­désében keresendő — hiszen a merev inspiratio kizárja a tévedés gondolatát, — hanem csakugyan két külön­böző időben tartott rokon vonásokban ugyan gazdag, de mégis eltérő beszéde áll előttünk x). x) Ennek igazolására felhozzák: 1. hogy Lukácsnál némi­leg több van (VI. 24—26, 38—40, 45.), de sokkal kevesebb átlag mint Máténál, továbbá vannak nagyon módosított kifejezések (29, 35, 36, 44, 46. v.), sőt némelyik egészen más értelmű egyik-

Next

/
Oldalképek
Tartalom