Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-10 / 6. szám
91 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 92 gyaltatott, de én jegyzőkönyvbe igtattam, rnea culpa.“ Azt írja továbbá: „Az esperes ur is nyilatkozik: „„a jegyzőkönyvhöz én se járultam, mert consistorium elé akartam vinni az ügyet.“ “ Id. Csire István ur iránt a legkiválóbb tisztelettel viseltettem a múltban s viseltetem a jelenben is,— de a személye iránt táplált tisztelet sem tartóztathat vissza attól, hogy alaposan téves állításait rectifikáljam. Miként az 1900. november 6-iki egyházmegyei közgyűlésen beismertem, úgy most sem tagadom, hogy az 8 és ifj. Csire István ur által sérelmesnek talált jegyzőkönyvi pontot én szerkesztettem, úgy „a mint a jegyzőkönyvben áll,“ de nem nt. Csire István ur ,.javallása folytán,“ hanem nt. id. Csire István urnák, a tárgyalást megelőző nap estéjén ifj. Csire István urra vonatkozó, itt nem repróducalható s csak 3—4 szóból álló nyilatkozata alapján. És midőn azon kérésére: „Az Isten áldja meg, a mennyire lehet, enyhitse a dolgot“— az ügyet fegyelmi bíróság elé utaló eredeti határozati javaslatomat másnap reggel, a tárgyalás napjának reggelén nt. Cs. I. urnák felolvastam, annak helyességén megnyugodva körülbelől e szavakkal köszönte meg : „Köszönöm, az Isten áldja meg.“ Ennyit kívánok a kérdéses jegyzőkönyvi pont genezisére nézve, az igazságnak megfelelőlég, kijelenteni. A mi az 1900. nov. 6-iki egyházmegyei közgyűlésen tett s nagyt. id, Csire István ur által, bár elhiszem, hogy hona fide, de tévesen idézett nyilatkozató, mat, helyesebben annak azon részét illeti, mely szerint én kijelentettem, hogy az a keserves ügy nem tárgyal, tatott, de azért én mégis jegyzőkönyvbe vezettem, — hát erre nézve is van egy pár helyreigazító s nyilatkozatomat kellő világlatba helyező észrevételem. Az én számból ugyan senki sem hallhatta s igy nem tudom honnan vette nt. id. Csire István ur a nyilatkozatnak azt a részét, hogy „az ügy nem tárgyaltatott, de én jegyzőkönyvbe vettem.“ Hiszen én azt a 8V2 lapra terjedő jegyzőkönyvi pontot, — mely egyik legfontosabb tárgya volt a közgyűlésnek, nevezetesen : a múlt évben felállított számvevőszék munkálkodásának eredményéről tett esperesi jelentés, — szóról-szóra, egész terjedelmében, javaslatommal együtt felolvastam a közgyűlés előtt, másod napon, délután. Nt. esperes ur sem azt mondotta, hogy a „jegyzőkönyvhöz nem járul,“ hanem csak azt, hogy határozati javaslatom (t. i. ifj. Csire István urra vonatkozó határozati javaslatom) indokolásához nem járul hozzá; felvilágosittatván azonban általam arról, hogy a javaslat ilyetén indokolásába az édes apa bele nyugodot t, esperes ur is hozzájárult akoz, hogy javaslatom határozattá emeltessék. így is lett hitelesítve. Mással szemben bizonyára nem fájna nekem anynyira, mint nt. id. Csire I. úrral szemben fáj, hogy a leghatározottabban tagadnom kell, mintha azt mondottam volna, hogy ifj. Csire István ur ügyének tárgyalása idején „2—3 gyűlési tag volt csak jelen.“ Annyit igenis mondottam, hogy csak kevesen voltak. De ezt csak mintegy annak a megokolásául mondottam, hogy ezen ügy felett miért nem fejlődhetett ki részleteket érintő vita, sőt miért nem fejlődhetett ki általában vita? Azért, mert a kevés közgyűlési tagok közt már alig találkozott olyan, a ki a tárgyalásra kerülő dolgokhoz hozzá szokott szólni. Azt azonban, hogy a közgyűlés a mondott időben határozatképtelen lett volna, egy szó val sem állitottam ; hiszen hazudtam volna s hazugságomat szemembe vághatta volna bárki is, a ki a gyűlésen akkor jelen volt. Voltunk biz ott vagy 20-an, 25-en. Nem vádol érte a lélek, mert a tiszta igazságot mondom, ha kimondom, hogy határozati javaslatomat, nt. esperes urnák már fentebb hivatolt tiltakozásától eltekintve, az egész közgyűlés „helyes“ egyhangú felkiáltással emelte határozati erőre. Igaz, elismerem, hogy nyilatkozatom végén ezt a kifejezést használtam : „mea culpa \u De milyen értelemben ? Bizonyára nem olyanban, mint a minőt annak nt. id. Csire István ur tulajdonit, hogy t. i. „az ügy nem tárgyaltatott s a javaslatot én mégis jegyzőkönyvbe vezettem“ volna. Mi volt a „mea culpa?“Az, hogy nt. Csire István ur és fia iránti jóindulatból, az ügyet fegyelmi bíróság elé utasító eredeti javaslatomtól eltérve, a közgyűlés elé terjesztett s határozattá emelt javaslatom nem adta meg nt Peti Lőrinc urnák, a megsértettnek, az általa méltán várt elégtételt; ez volt a „mea culpa,“ ezért kértem nt. Peti Lőrinc urat, hogy ha a kellő ellégtételt meg nem kapta, azt ne annyira az egyházmegyének, hanem énnekem imputálja. Csendes lélekkel mondom : a mit itt leírtam teljesen igaz s nt. id. Csire István ur tévedett, még pedig alaposan tévedett akkor, midőn „in optima forma“ rám fogta, hogy a jegyzőkönyvet meghamisítottam. Lám! az aranytiszta jellem mire nem képes! Ezek után már talán szükségtelen kijelentenem, hogy mindaz, a mit Nagy Lajos egyházmegyei főjegyző ur ezen kellemetlen ügyről, engem s eljárásomat illetőleg irt, teljesen igaz s azt egy, a dolog meritumára nem tartozó és előttem nem egészen bizonyos állítás kivételével, utolsó szóig aláírom. Ismerem, bár ne ismerném ezt az ügyet úgy, mint az érdekeltek bármelyike; a mi a kérdés alatt levő jegyzőkönyvi határozat létrejöttének a történetét illeti, hát azt talán én tudom legjobban. Görgeteg, 1901. január hó 30. Ragályi László, ehm. e. aljegyző. Örömünnepély Ácson. Szép és megható ünnepélye volt az ácsi ev. ref. nagy és fényes szent gyülekezetnek január 27-én, a midőn a hívek áldozatkészségéből állított, pneümatikus rendszerű, 2 mannates, 12 változásit, csinos külsejű orgonája, fehér márvány urasztala s ugyancsak fehér márvány keresztelő medencéje, ragyogó fényességű nikkel fedővel, tetejében csillaggal, fölszenteltetett s átadatott a közhasználatnak Isten szent neve dicsőségére, a hívek lelki buzgóságának emelésére.
