Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-12-29 / 52. szám
859 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 860 Én azonban nagyon is elégnek, megfelelőnek tartom. Célunk ugyanis a könnyítés, az egyházi terhek csökkentése. Már pedig 200 kor. egyházi adó nagyon elég, főként ha figyelembe vesszük, hogy azoknak, a kik a tervezet szerint ennyit fizetnének, mily sok más nemű, elősorolhatatlan ezerféle culturalis terheik és kiadásaik vannak, melyek alól ki nem vonhatják magukat, s melyeket viselniük kell, sokszor önmegtagadás, áldozatok utján is. Midőn ezekben kötelességemnek véltem megtenni észrevételeimet a különben hálával, köszönettel fogadott tervezet felett, befejezem soraimat azon reményben, hogy főtisztelendő püspök urunk igénytelen szavamat meghallani és a mennyiben arra érdemes, a megoldásnál figyelembe venni is szives leend. Patay Károly. „Végezzen-e a tanító vagy akárki más lelkészi functiót?“ Jól eső örömmel olvasgattam az e tárgyban történt felszólalásokat, melyeknek mindegyikét drága anyaszentegyházunk s különösen ennek egyik legszebb intézménye, — mondhatnánk — mozgató orgánuma, a lelkészi hivatás különös méltóságának féltő szerelme hatja át. Engedtessék meg nekem is, véleményem elmondása. Mert ha tán beszédekkel rakva nem vagyok is, de „az én szivemben való fölgerjedett lelkem szorongat engemet a szólásra.“(Jób 32: 18.) Nem mintha fölszólalásommal anyaszentegyházunkat vélném megmenthetni vagy a lelkészi hivatás méltóságát emelném fel elvitathatlan fényes piedestáljára. Nem én. Anyaszentegyházunk nincs olyan nagy veszedelemben, hogy az én megmentésemre szorulna és Istennek hála — kathedráinkat sem juttatták a tönk szélére a vörös-nyakkendők és pepita kabátok. Hivatásunk szükséges voltát, hivatásunk hűséges .betöltésével járó specificus méltóságunkat s az ebben rejlő óriási erkölcsi hatalmat Öntudatos keresztyén nem vonhatja kétségbe. De hogy még a talmi-keresztyének se tarthassák fölöslegesnek és szükségtelennek az anyaszentegyház belső életében, a mi külön hivatásszerű szolgálatunkat az igehirdetés középpontjával : csakugyan meg kell vizs gálnunk, hogy egyházi törvényeink idevágó rendelkezése elég védelmet nyujt-e a lelkészi hivatás föltétien szükségessége, sajátságos méltóságának megőrizésére, vagy éppen korszerű emelésére? Nézzük csak egyházi törvénykönyvünk 116. §-át. Első bekezdése annyira a bölcs és minden oldalról való erős megfontolás eredménye, hogy azon változtatni alig lehetne, sőt — szerintem — nem is szabad ! Gyönyörűen ki van ebben fejezve egyrészről a lelkész kizárólagos joga és kötelessége az ige hirdetésére, másrészről a zsinati atyák, törvényhozók bölcsesége nem tévesztette szem elől a gyakorlati élet elkerülhetetlen esélyeit és követelményeit sem. A második bekezdésből azonban csak ennyit vennék fel az új törvénykönyvbe : Ünnepi követségbe rendszerint csak a theologiai akadémiák rendes hallgatói bocsáthatók.“ A többi rendelkezés minden föltételeivel együtt elkasszálaudó, hogy megszabaduljon kathedránk attól az „ugyancsak vegyes társaságtól.“ A harmadik bekezdés vonatkozván az előbbiekre változatlanul meghagyandó volna. Ilyen alakjában a 116. §. egyházunk tényleges viszonyai között, a lehető teljes védelmet nynjtja igehirdetésünk mégőrizésére vagy éppen korszerű emelésére is. Ne feledjük azonban, hogy nem függ minden még a legkifogástalanabb törvényektől sem. A törvény holt betű, Írott mulaszt. Beléje életet, lelket, szellemet az „életnek cselekedetei,“ a végrehajtás, a kezelés lehelnek. Törvénykönyvünk sem rendelte eddig sem, hogy „úrvacsora osztás napján délután iskolatanitóknak kell rendszerint végezni az igehirdetést, tekintet nélkül arra, hogy végeztek-e theol. tudományokat vagy nem ?“ — Csak megengedte ezt a modus vivendi-t, jól tudván, hogy kivált nagy gyülekezetben, szinte halálra fárad a lelkész, testben-lélekben kimerül a többszörös szónoklat és a szent vacsora kiosztása miatt. Jöhetnek elő közönséges alkalommal is oly esetek, hogy nem lehet elkerülni a tanítói helyettesítést, pedig nem megy a lelkész collégiumban tanuló fiához, sem atyafi látogatóba, hanem teszem föl, megbetegszik s akkor 2 — 3 hétig vagy tovább is nélkülözze a gyülekezet az igehirdetést? nem mintha ily rövid időre káplánt kérni nem volna érdemes, de nincs. Facta loquuntur ! Nagyon szeretném kathedránkat szentek-szentének tudni oly értelemben, hogy oda más, mint törvényesen kibocsátott lelkész föl ne tehesse a lábát. Nem jelentene ez papi ordót, de igy kívánja az onnan hirdetett Isten igéjének fensége, magasztossága és szentsége. De ha a kivitelre gondolok, le kell mondanom a szép eszméről, s azt mondanom, hogy hagyjuk nyitva az ajtót, mely a kathedrához vezet, úgy a tanítók, mint a theologusok előtt. De csakis előttük és elkerülhetetlen szükség esetén. Jogászt, gymnasistát, segédtanítót, praeparandistát soha és semmi körülmények között se bocsássuk je'. E megszorítással nem szenved csorbát az apostoli tanítás : „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nép vagytok és oly nép, melyet Isten sajátjának tart, hogy annak hatalmas dolgait hirdessétek, a ki titeket a sötétségből az ő csodálatos világosságára hivott.“ (I. Péter 2 : 9.) Igaz marad ez örökre, csak ne téveszszük össze a nyilvános közistenitiazteletet, melyet egyházi statútumok és százados szokás szentelnek meg, — az evangéliom buzgó hívőinek társadalmi actiójával, az evangelisatioval, a belmissióval. Ne kalandozzon senki
