Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-12-22 / 51. szám
843 DUNANTULPROTESTANS LAP. 844 sirba vagy akasszuk fejfára: ott annak a helye, ott nem lesz az elvonva valódi rendeltetésétől. Aztán én azt is gondolom, a templom falára aggatott sirkoszoruk látása az ott istentiszteletre megjelenő hátramaradottak kebelén minden egyes alkalommal felszakgatja a hegedésben levő sebeket, minek folytán az imádságnak háza voltaképeni rendeltetésével ellentétben nem menbely, nem a lelkek üdülőhelye többé, hol a mindennapi élet forgatagában a nélkül is oly annyira megtépett, megszakgatott emberi szivek nyugalmat, csendességet találjanak, hanem valóságos siralomház. Már pedig valamint „Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene,“ úgy az ő hajléka sem a halál elszomorító jeleivel, hanem az „élet“ bizonyságainak emlegetésével, vigasztalásával legyen megteljesedve. Hadd nyugodjanak holtak és élők egyaránt. A holtak egyenesen Krisztushoz mentek : a mi mindennél jobb; az élőknek munkálkodni kell hű sáfárok módjára mig pappal vagyon, mig tart a kegyelemnek ideje : újra meg újra kitörő fájdalom és bánat ne zökkentse ki működésöket a rendes kerékvágásból. Sokat lehetne e tárgyról beszélni, de mivel pár évvel ezelőtt s már csak jó emlékezetben élő „Szövétnek“ c. lapban „Sírok kivilágítása“ címen nézetemet ide vonatkozólag kifejtettem, felhagyok a további elmélkedéssel. Még megemlíthetem, hogy itt Mezőlakon is sok koszorú volt a templomban összehalmozva, mikor én 3 éve e porfészkeket, a tüsszentés elősegítésének ezen alkalmas eszközeit, némi ellenkezés után, kihordathattam a sirkertbe. De ha itt elég könnyen ment is, nem mindenütt megy az könnyű móddal; a miért is célszerű volna, hogy a zsinat erre nézve hozna törvényt. mely hátvédül szolgáljon a lelkészeknek a purificatio munkájánál. Sirkoszoru a templomban; a textusból folyó s a halotti prédikáció végére, vagy az oracióhoz illesztett „alkalmaztatást“ pótolni akaró kin rimes hivságos búcsúztatás egyként olyan pogányias, pápistás szokás egyházunkban, hogy csak kárhoztatni tudom. Ne csodálkozzék hát Szomorfalvi A. ur, ha e szokások mellett, semmi igazoló érvet vagy körülményt nem tudtam felhozni. Ezek után kérve Nagy tiszteletű Urat, hogy mivel Szomorfalvi A. ur teljes eime értésünkre adva nem volt, lenne szives feleletül a „Nyílt kérdésre“ e hevenyészve irt sorokat az érdekelttel közölni. Mezőlak. G. Szabó Mihály, lelkész. KíinyYismBrtí'tés. A megújítandó énekeskönyvhöz kiadott szöveg- és dallamgyüjtemény ismertetése. — Felolvadt atott a csokonynvidéki kör egyházi értekezletén folyó évi november 13 án. — Motto: „Énekeljetek neki vígan Gyönyörű szép új éneket.“ XXXIH. Zsoltár. Buzgó lélekkel református emberektől nem egyszer hallhatunk az egyházi énekekről beszélgetés közben eféle nyilatkozatokat: mily „szépek is azok a katholikus énekek ! mennyivei szebben megy a kath. templomokban az éneklés, mint mi nálunk. Nálunk sokszor az Ízléstelenségig fokozódik az énekek vontatottsága, a magasabb hangok éneklésénél az erőlködés gyakran fülsértő, sőt épen fülszaggató. Egy úri emberrel beszélgettem egy ízben az erdélyi reform, énekeskönyvről. „Ah ! az erdélyieknek sokkal szebb dallamaik, énekeik vannak, mint nekünk /“ mondá az úri ember. Egy más úri ember pedig az unitárius énekeskönyvet emelte ki nagy dicsérettel. Még a b.-somogyi egyházlátogatást megelőző időben mélt. és főtiszt. Antal Gábor püspök ur meglátogatott Szlavóniában a többek között egy cseh nyelvű reform, gyülekezetét (gondolom Uljanikon). A püspöki látogatást előadó hírlapi tudósításban egyebek közt azt is olvashatjuk, hogy a látogatáson jelenvoltak között mindenkit meglepett a cseh atyafiak gyönyörű szép éneklése. Két évtizeden át vegyes nemzetiségű és hitfelekezetii vidéken laktomban nem egyszer volt alkalmam odacélzó nyilatkozatokat hallani, sőt személyesen is tapasztalni, hogy a németek egyházi éneklése sokkal szebb, kellemesebb, mint a magyaroké. És hogy ez áll nem csak a reformátusokra, hanem az evangélikusokra és a róm. katholikusokra nézve is. Még theologus koromban volt alkalmam egyszer egy francia református isteni tiszteleten résztvenni. A dallam szépsége, az éneklés kellemes folyékonysága, megható, szivet-lelket áhítatra keltő volt. Pár évvel ezelőtt egy vasárnapot Budapesten töltvén, jelenvoltam az angol református (presbyterianus) isteni tiszteleten. A gyönyörű, megható, áhítatot lehelő és áhítatra keltő éneklés azt a benyomást tette rám, hoirv talán életemben soha szebbet nem hallottam. Tehát az idegen hitfelekezetek, az idegen nemzetiségek énekei fölülmúlnák szépségben, dallamosságban a mi énekeinket!? Ezt úgy átalánosságban részemről el nem fogadhatom, alá nem írhatom. Szépek, gyönyörű szépek, mély vallásosságot lehelek azok a régi kálvinista zsoltár-melódiák, mégpedig nemcsak azok, a melyeknek használata mai napig fentmaradt, hanem a nem használatos, úgynevezett csillagtalan zsoltárok dallamai is, lehet mondani mind örökbecsüek. Legyen elég a t. értekezletet a sok közül csak a X, XXII, XLV. és XCIX. zzoltárokra emlékeztetnem, Szépek a mi régi, magyaros jellegű dicséret-dallamaink is. Szépek, de az éneklés módja ellen, csakugyan, sok helyen alapos panaszt lehet tenni. A szöveg tekintetében a Szenczi Molnár Albert által fordított zsoltárok erőteljes magyaros nyelvezete még most is hatásos. Dicséreteinknek pedig úgy tartalma, mint nyelvezete olyan, hogy e tekintetben mostani énekeskönyvünket az összes hitfelekezetek magyar nyelvű énekeskönyvei között az első helyre merem tenni. Tehát talán nincs is szükség énekeskönyvünk megújítására. Ezt, helyesen gondolkozva, nem mondhatjuk. Bár elég sok elismerésre méltó van mostani 51*
