Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-11-10 / 45. szám

745 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP, 746 közökkel, társadalmi utón, az egyesek és nem az összeség ellen irányul. Rábeszélés, a kegy­eszközök elvonása és az üdvösség elvesztésével való fenyegetést használja az ellenfél fegyverül arra, hogy egyeseket áttéritsen és hogy a vegyes házasságoknál a születendő gyermekeket mind eligértesse az o vallása számára.; Ebből az kö­vetkezik, hogy nekünk is fel kell vennünk az ellenfél harczmodorát. Az egyesekre kell hat­nunk jó előre. Szigorú eszközök ugyan nem ál­lanak rendelkezésünkre, de határozott magatar­tásunkkal sokat elérhetünk. P. o. ha olyan esetekben, mikor hitfelünk elígéri gyermekeit, e miatt egyházunk hivei, előkelő embereink, vagy a rokonok is távol tartják magukat az esküvőn való részvételtől, az ilyen magatartásnak nem marad el a maga jó eredménye. A revizió követe­lése, ami protestáns körben is felhangzott már, nem helyes védekezés. Nem ez az orvosság. A mi minden Európa művelt államában keresztül vi­tetett, azt mi sem csinálhatjuk vissza. Az or­vosság abban van, hogy vegyük fel a szétszórt harczmodort; az egyetemes papság elvénél fogva teljesítse közülünk egyházunk érdekeinek meg­védésében mindenki a kötelességét a maga he­lyén és ne bizza a hatóságra. 2. Aggályaink másik oka a kishitűség és a túlzás, pedig mindkettő igazolatlan. A mi ev. ref. egyházunk nem államsegélyre alapittatott és fenn is tartotta magát három századon ke­resztül a nélkül; valóban kishitűség kell ahhoz azt gondolni, hogy a nélkül többé magát fentar­­tani nem képes. Azonban törvényes és termé­szetes jogunk van az állam segélyét igénybe venni és hogy ezt tegyük, ahhoz nem szükség anyagi helyzetünket túlozva kétségbeejtőnek fel­tüntetnünk, sőt azt a tudatot kell híveinkben élénken tartanunk, hogy ha szükséges, idegen segély nélkül is meg kell tudni élnünk. Mert maga az államsegély nem ment meg bennünket a bukástól, ha különben nincs bennünk erő az életre. A belső erő a fő. Bizonyságok az észak­amerikai vallásfelekezetek, amelyeket az állam egyáltalán nem segít; a virágzó hitélet azonban óriási összegeket hord össze vallásos czélokra. De ott van előttünk a skót szabad presbiteri egyház is . . . Ránk nézve a jogi egyenlőtlen­séget sértőbbnek tartja az anyagi egyenlőtlenség­nél. Államjogi és nemzeti ünnepélyeknél egyhá­zunk nagy háttérbe szorittatik, vagy egészen mel­­lőztetik, minél fogva egyházunk tekintélye még saját hitfeleink szemében is alászállittatik. Még odáig sem tudtunk eljutni, hogy a Nagypéntek, aminek az egész keresztyénség legnagyobb ün­nepének kellene lenni, az állami hivatalokban munkaszünet legyen. Az 1848 : XX. t.-cz. felől is igen hibásan vélekednek közöttünk igen sokan. Követelik a betű szerinti végrehajtást. Pedig maga a tör­vény is világosan kimondja, hogy a felekezetek meghallgatásával terjesztendő be javaslat a tör­vényhozás elé e tárgyban. Ezt nem szabad mel­lőzni. A nevezett törvényczikk betű szerinti végre­hajtása maga után vonná a mi egyházi vagyo­nunk lefoglalását is. Ezt pedig közöttünk senki se kívánja. De ép úgy nem lehet kívánni se azt, hogy más tartsa fönn nekünk az egyházat, se azt, hogy mi miattunk vegyék el a másét . . . Nálunk élő-kő minden egyháztag s élő-kövek­ben van az erőnk . . . Az lessz a helyes végre­hajtása e törvénynek, ha visszatérve a törvény intézkedéséhez, az államkormány meghallgat bennünket mind a szükségeink fedezésének meg­kívánta főösszeg mennyiségére, mind a kiszol­gáltatás módozatára nézve. Mi pedig számbavéve erőinket, amit lehet, fedezünk saját híveink áldo­zatkészségéből; a szükségeink fedezésére általunk össze nem hozható összeget pedig megadja segé­lyül az állam, autonómiánk sérelme nélkül. Az egyházi adózás rendezésére vonatkozólag is sok helytelen és kivihetetlen vélemény hall­ható. Teljes egyöntetűségről, mindenütt egyfor­mán érvényes adókulcsról szó se lehet. Az egy­házi adózás rendezésébe csak oly gyülekezetnél van jogunk beleszólni, amely vagy közsegélyre szorul, vagy ahol a gyülekezet egy része elége­detlen az eddigi adókulcscsal és panaszával a felsőbb egyházi hatósághoz fordul; de amelyik a saját erejéből és közegyetértéssel képes fedezni szükségeit, ott nincs beleszólásunk az adókulcs megállapításába. Ezek előre bocsátása után szívesen üdvözli az értekezlet megjelent tagjait, s a tanácskozást megnyitja. Népiskoláink „Rendtartásba. (Vége.) Vágmelléki ur az osztályozás fény oldalát igyeke­zett kimutatni. Tegyük fel, hogy mind igaz, a mit az osztályozás jó tulajdonságairól hisz és vall, még akkor is nagy kérdés : ninesen-e vagy nincsenek-e az osztályo­zásnak árny oldalai is? Én és velem együtt sokan azt állítják : vannak bizony! Világítsuk hát meg ezeket is. A belső-somogyi egyházmegye — ha jól tudom, IX. iskola körre vau felosztva. Azt jelenti ez, hogy ebben az egyházmegyében 9 egymástól különböző ember mond ítéletet a tanítók felett. Az egész egyházkerületben én nem tudom hány iskola-kör van,( de a hány az iskola­kor, annyi a körfelügyelő. Van-e az egész kerületben olyan naiv ember, a ki elhinné, hogy ez a, mondjuk 30 vagy 40 ember egyenlő mértéket, egyenlő méltá­nyosságot tanúsítana a tanítók osztályozásánál ? Az egyöntetűség csak abban van meg, hogy a körfelügyelő beosztja a tanítókat a régi „Rendtartás“ 38. §-ában megállapított kategóriákba. A mi az egyiknél csak „ki­

Next

/
Oldalképek
Tartalom