Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-11-03 / 44. szám
731 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 732 Isten nem engedte, nem engedhette, hogy minden semmivé legyen, a mit mérhetetlen szeretetéből érettünk, megtartásunkért tett. Intézkedett, hogy a Krisztus tiszta evangéliuma másodszor is behozassák az emberek közé. Másodszor is diadalmas útra induljon meghódítani az emberek lelkét. És ha a reformáció első tekintetre úgy tűnik fel, mint hatalmas pusztító, romboló vihar — csak azt az isteni igazságot bizonyitja, hogy : „a kik szelet vetnek, vihart aratnak/4 Ennek a viharnak magvai sok századon át hintettek el. De, mint a természetben a zugó fergeteg nemcsak tör, zúz és pusztít, hanem tisztit és fel is frissít: úgy ez is megtisztította, felüditette a megtespedt keresztyénséget. A reformáció áldásos munkája nam csupán abban nyilvánul, hogy sok olyan „plántát kitépett, a miket nem a mennyei atya plántált.“ hogy a hit fájáról a fattyúhajtásokat letépte, hanem Isten országát, Krisztus eszméje után igyekszik megvalósítani. Annak fundamentomává a Krisztusban való hitet, épitő eszközévé Isten igéjét teszi. Nem ismer más tekintélyt, mint Isten igéjét. Ebből folyik legáldottabb vívmánya, a lelkiismeret szabadságának kivívása és biztosítása. Ezzel tette a kiskorúságban tartott népeket nagykorúakká, a szellemi rabszolgaságba sülyedt nemzeteket lélekben szabadokká. Elvezérelte őket műveltségre, szabadságra és jólétre. Ám vessen bárki egy tekintetet Krisztus tiszta evangéliomát be nem fogadott országok népeire, azok szegénysége, tudatlansága, folytonos belviszályái egy szempillantás alatt meggyőzhetik, hogy a reformációt nem valami fonákság hozta létre. De egyúttal arról is, hogy szellemi, erkölcsi és anyagi boldogulásunk egyedüli alapja a megfeszített Krisztus evangelioma. Talán helyén volna megemlékeznünk arról is, hogy a megtisztított keresztyén vallás a reformáció után is átment a tűz és vérkeresztségen. De minek zavarjuk meg az ünnepi és örömteljes hangulatot fájdalmas viszszaemlékezésekkel ? Minek felidézni az üldözés, a zaklatás szomorú, sötét képeit ? Forduljunk inkább hálás érzelmekkel a mennyei gondviseléshez, ki nem engedte, a reformáció nagymunkáját sem az erőszak, sem az ármány által megdöntetni. S rejtsük mindnyájan keblünkbe az ünnep tanúságát, — kivált a két nembeli reményteljes ifjúság, a kikre a hivatás vár, hogy nyomainkba lépjenek, ha mi kidültünk, rejtsék keblökbe a tanúságot: Krisztus evangéliomának ügye, az emberiség ügye. Értsék meg, hogy a reformáció szent örökségének megvédéséért — bármi pályára lépjenek is, Isten, Krisztus és az emberiség előtt felelősek lesznek. Adja a kegyelem istene, hogy a Krisztus ügyének nálunknál hivebb és igazabb harcosai lehessenek! A reformáció ünnepére. Tiszta vagy te, tiszta, mint a napfény, Mely kigyúl a bérei hó felett. Üdvözöllek, szent eszméknek napja, Oszközepén ifjú kikelet. Vajha húrom volna, melyen csengőn A te méltó himnuszod fogan ; Vajha ajkam üdvözölni tudna Áhítattal tisztán, boldogan. Ajkam gyenge : himnuszod ha zengem, Csak futó szél suttogása az ; Mécsvilág az lángsugáraidhoz Napfényedhez, óh örök tavasz ! Mert tavasz vagy, melytől a kebelben A reménynek új virága nyit, Mely lezuzza a fagyos közönynek Megdermesztő, átkos láncait . . . Visszaszállok hozzátok ti hősök, Lelkem szárnyán visszaszárnyalok S üdvözöllek szivem szent hevével, Ti magasztos szellemharcosok . . . . . . Mint válik ki ott a messze zűrből Wittembergnek ódon temploma, Egy új élet szent igéit hordja Felszegezve büszke homloka . . . Áldott kéz az, a mely kiszögezte, Áldott szív, mely érte síkra száll . . . Luther, ő az ! Látom hős alakját Tudománya láng sugárinál. Titkos húrján a sziveknek — látom — Mint fut végig e titáni kéz : Csendül a húr szilajon, sikongva, Aztán édes dallamokba vész. S cseng az ének tisztán, áhítattal: „Erős várunk óh, nekünk az Ur!“ Hangja elhat szerte a szivekben, Messze zúgva, gátolkatlanul. Hitszabadság ! Hol van az ecset, toll, Melylyel méltón megfesthesselek : Csillag vagy te, a mely ott világot A kezdődő öröklét felett. Lángoszlop vagy, mely előttünk járván A pusztából bennünket kihoz S elvezérel rögös utainkon Az öröklét szent kapuihoz. Lengj közöttünk, hasd át kebleinket, Te e nagy nap áldó szelleme S adj szivünkbe biztatást, erőt, ha Szent hitünkért tűrni kellene. Adj megnyugvást hosszú harcainkon. Adj a szívnek új hitet s erőt: Nékünk, a kik kételkedve állunk Egy bizonytalan jövő előtt. Mert ki tudja, hogyha vészek jőnek Nem csüggedsz-e meg kicsiny sereg ?
