Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-11-03 / 44. szám
729 DUNANTULPROTESTANS LAP. 730 Megnyitó beszéd a reformáció emlékünnepén. Nagytiszteletü s Tekintetes Tanári Kar! Mélyen tisztelt és Nagyrabecsült Vendégeink! Nemes Tanuló Ifjúság! Nagy idők nagy eseményeiről való megemlékezés végett jöttünk mi most össze. Az esemény, melynek emlékezetét felújítani, megünnepelni akarjuk, hatásában és eredményeiben reánk, emberekre nézve nagyjelentőségű szellemi mozgalomnak bizonyult. Vele az emberiség történelmének egy új és tartalmas fejezete kezdődik. Ez esemény, a keresztyén vallás megújhodásának megkezdődése vagy közönséges névvel, a reformációnak, még pedig az eredményes reformációnak megindítása. A sok szomorúan végződő kísérlet után e napon közel 4 százada (16 év híján 400 éve) Istennek e célra kiválasztott egyik bajnoka újból kibontotta az evangélium zászlaját. A hitnek e hőse, e bajnoka — mint általánosan tudjuk Luther Márton wittenbergi szerzetes és tanár volt. Bár vele egy időben, sőt Luthert majdnem egy évvel megelőzve, másutt, a kis Schweiz-ban is fellépett az evangéliom egy másik bajnoka. De mégis a historikusok e napról keltezik az eredményes reformáció kiinduló pontját. És e dátumot mi is elfogadhatjuk, a nélkül, hogy a másik, a csekélyebb külső sikert elért hős emlékét az által kisebbitenők. Rendszerint úgy találjuk, úgy tapasztaljuk, hogy valamely eszme megvalósulása esetén minél mélyebbre ható következményeket von maga után; valamely mozgalom az életet minél jobban átalakitó hatással van: azt az eszmét, azt a mozgalmat annál ellentétesebben szokták megítélni. így a reformációt is. Mi dicsőítjük. A régi rendszer hívei gyalázzák, ócsárolják. Igen, voltak és vannak — és sajnos ezereknél, millióknál hitelre találnak, a kik a hitjavitás mozgalmát merő fonákságból eredetinek állítják. Voltak és vannak, a kik merészen hirdetik, hogy a reformátorokat egyszerűen kapzsiság és er/ kölcsi romlottság ragadta meg. Es átkot mondanak rájuk, mivel az egyház egységét megbontották. Nos e vádak azok közé a feldobott kövek közé tartoznak, melyek a bölcs mondása szerint a feldobók fejére hullanak vissza. Nem tagadjuk, sőt hirdetjük, hogy a reformáció megindításában szerepe volt a kapzsiságnak, a telhetetlenséguek, az erkölcsi romlottságnak. De e bűnök, a számtalan és hiteles történelmi adatok szerint korántsem a reformátorokat terhelik, sőt a hitjavitók éppen azok ellen keltek ki. A Krisztus testének, az egyháznak darabokra való tépését mi is sajnáljuk, de ennek valódi okai azok valának, a kik a Krisztus evangéliumát érvényesülni nem engedték. Nincs okunk, Mélyen tisztelt Gyülekezet! szégyenkezni, pirulni a reformáció miatt, sőt önérzettel, hálával, felmagasztosult érzelmekkel gondolhatunk a dicső küzdelmekre. És a mi fődolog, hogy a reformációról való eme nézetünket megalkothassuk és föntárthassuk, egyátaláu nem kell a pártszenvedély fanatismusával táplálkoznunk. Nem kell egyebet tennünk, mint elfogulatlanul hallgatnunk az élet tanító-, de egyúttal itélő-mesterének, a világtörténelemnek tanítását. A nagy itélőszék már döntött, már hallatja verdictjét. Félreérthetetlenül rámutat, hogy a reformációt világtörténelmi szükségesség, a tények kérlelhetetlen logikája idézte elő. Vagy ha még helyesebben akarjuk kifejezni, mondhatjuk: az isteni gondviselés munkája volt az. Mert úgy a természeti, mint az erkölcsi világot Isten vezérli, kormányozza a maga törvényeivel. Ám üssük fel Krisztus egyháza történetének lapjait. S lássuk meg, milyen volt, hova jutott a keresztyénség a reformációt megelőző időkben ? Készséggel elismerjük — legkisebb okunk sincs rá elvitatni, — hogy a középkori egyház is a nagy és magasztos keresztyén eszmének az Isten országának megvalósítását ismerte feladatául. Csak a keresztülvitelében tévedett. De ez végzetes tévedés volt. Szem elől tévesztette azokat az ismertető jeleket, miket Urunk az Isten országáról adott. Megmondotta, hogy az nem e világból való. Nem olyan, mint a földi országok, hogy annak határait kimutatni lehessen, mert az a szivekben van. Isten országa helyett csináltak papi országot. Isten uralma helyett, papi uralmat. Nem irányozni, vezetni akarták az érzést és gondolatokat, hanem uralkodni a szivek és lelkek felett. Uralkodtak is rettenetes hatalommal. A külsőség, a forma lett minden. Eljutottak odáig, hogy annak nevében, a ki meghalt érettünk, bűneinkért, — a ki földi javak és örömök helyébe a keresztet választotta, — pénzért osztogatták az idvességet, a bűnök bocsánatát. A legszentebb dolgok üzleti cikkekké lettek kezükben. A népek romlása erkölcsi elaljasodása pegig nőttön-nőtt. Nem lehet borzalom és undor nélkül olvasni a 14 és 15 ík századokban uralkodó erkölcsi romlottságról. Már ugy látszott, hogy Krisztus vallása dicstelenül elvész, megsemmisül. Az a vallás, mely „Istennek ereje volt minden hivő idvességére.“
