Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-10-06 / 40. szám
671 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 672 vetett rendületlen hittel szenvedték gályarabságra hurcoltatásnkig. A falak belső támaszául szolgáló széles földsáncot, valamint a kívülről körülvevő mély árkot is jobbára szegény martyrjaink talieskázták és készítették fogságuk ideje alatt úgy szintén a börtön egy részét is, mely azután később katonai fogház lett. A szabadságharc alatt ismét hadászati célokat szolgál eleinte a magyarok birtokában, mignem az orosz invázió előtt a maroknyi őrsereg látva a céltalan ellenállást: kapitulálni volt kénytelen. Világos után a megszálló sereg költözött bele, mignem 1854-ben katonai jellegét megszüntetve nagyobb arányú építkezéssel polgári elitéltek számára börtönné alakították át s jelenleg is e célra szolgál s mintegy 1000 fegyenc befogadására képes azonkívül, hogy a nagyszámú tiszti és szolga személyzet jó részének is a belső, elkülönített felében vau a lakása. A hol tehát hajdan a lelkiismereti szabadságért elitéit ártatlanok, a Krisztusnak foglyai szenvedtek rabságot és szívtelen hóhéraiktól súlyos testi bántalmakat: ott most megfordítva, a lelkiismeretükben megingott, az ei'kölcsiség útjáról letért, a társadalmi rendet megzavart, élet és vagyonbiztonság ellen súlyosabb vétséget elkövetett szerencsétlen bűnösök s velők együtt lelkibetegségeiket gyógyitgató, megjavulásukon fáradozó samaritánusok lakoznak s végeznek a társadalom szolgálatában igen fontos, felette nemes, de egyúttal fárasztó, terhes munkát az által, hogy fegyelem, rend és munkaszeretetre szoktatják a törvény és az emberi jogok tiszteletben tartására tanitják a gondjaikra bízott foglyokat s a bűn forrását, az értelmi és erkölcsi képzettség hiányait pótolgatják, javítgatják. A nagy munkából tekintélyes rész jut a külö mböző vallásfelekezetek lelkészeinek. Nekik kell a megátalkodottságot megtörni, az alvó lelkiismeretet felrázni, a fásult sziveket viasszá lágyítani, beismerést, btinbánatot ébreszteni s az ezek nyomán elmaradhatatlanul bekövetkező keserű érzést, lelkifájdalmat a vigasztalás balzsamával gyógyitgatni. E nemes munkakörben való további hasznos forgolódás végett helyezte át Illaváról a halálozás folytán megüresedett lipótvári fegyintézeti ev. ref. lelkészi állásra a kir. igazságügyi ministerium Dömény Zoltán atyánkfiát, kit várva-vártak lelki örömmel üdvözöltek az „élet kenyerét“ majdnem fél éven keresztül nélkülözött „hívei.“ Hogy ünnepélyesebbé legyen, de kivált, hogy maradandóbb nyomokat hagyjon fenn s az egyházközségeinkben szokásos módon történjék az első találkozás: a fegyintézeti lelkészek által eddig mellőzött „beiktatással“ ülték meg s ennek lefolyásáról beszámolandó, fogtam tollat most és közlöm a leirottakat. A már említett napon d. e. 10 órakor vonultunk be a liivatalfoglaló és a beiktatási szertartás elvégzésére készséggel vállalkozott Tóth Kálmán egyházmegyei főjegyző; valamint a fegyintézeti tisztikar s nehány vidéki érdeklődő társaságában a fegyintézet szépen berendezett, tágas prot. imatermébe, hol már egybegyiilve várakoztak a mindkét felekezetű fegyencek, a kiknek szőkébb köréből alakult énekkar egy — úgyszólva — iskolázatlan, de annál több ügyességet és szakértelmet eláruló fegyenc, Domonkos Péter szikszói fiatal földmives dirigálása mellett mély érzettel és kifogástalan szabatossággal adta elő a „Szent hitünk hajlékába“ kezdetű éneket, melynek elhangzása után az iktató lelkész kezdette meg az apostoli áldáskivánásból kiinduló s azt a hallgatókra s az urasztala elé kiállott hivatal foglalóra alkalmazott beszédét. Nem bocsátkozom most ez igazán remek beszéd hosszabb méltatásába, csak annyit mondok, hogy rendkívüli hatást keltett! megrázta a lelkeket, megindította a sziveket s azokból a kiszáradt könnyforrásokból felfakasztotta a bánat vizeit, melyek a sáppadt, beesett szemgödrökből szaporán hullottak alá. A hatás oly közvetlenül jelentkezett; mindnyájan éreztük az evangéliom isteni hatalmát s jól esett azokon a szerencsétleneken a megkönnyebbülést látni s amaz igék valósulását: „Boldogok, a kik sírnak, mert ők megvigasztalta! nak.“ Sokszorosan méltó e beszéd arra, hogy mások is magismerjék és lelki gyönyörűséggel olvassák, miért is a beiktató lelkész ur mivel szives volt e közleményem megszerkesztésével egyidejűleg rendelkezésre bocsátani, én is kérem nt. Szerkesztő urat annak egész terjedelmében való közlésére. A beiktató beszéd elhangzása után az énekkar vette át ismét a szerepet s az erdélyi énekes könyv legszebb dallamu darabját, a fenséges szárnyalásu „Nagy Isten Téged imád“ kezdetű éneket énekelte, majd pedig az egész közönség éneke közben (prédikáltasd szent igédet) felment Dömény Zoltán kartársunk új szószékébe s buzgó fohászkodás után Ezékiel III: 10, 11. igék alapján elmondotta figyelmet keltett és szintén jó hatást gyakorolt beköszöntő beszédét, melyet azután közrebocsátás céljából szintén átadott nekem. Hiszen, speciálitások úgyis ritkán fordulnak elő, nem lesz talán felesleges, ha ez is napvilágot lát e lapok hasábjain. Ezzel azonban még nem ért véget az istenitisztelet, mert a székfoglaló s utóimádság elhangzása után egy szokatlan ugyan, de feltétlenül kedves mozzanatnak voltunk tanúi. A fisharmonium mellől feláll az énekvezér Domonkos Péter s a szószékből lejött lelkészt fegyenc társai nevében szép beszéddel üdvözölte. Hátra volt még az istenitisztelet természetes befejező része, az utó ének, mely először karból, azután az egész közönség ajkáról hangzott el a CXXXIV. zsoltár 3 verse szerint áldást kérve az új lelkipásztorra, a kinek őszintén kívántuk később a barátságos poharazás közben is, hogy segítse meg az Isten magasztos munkájában. Nyitra. Sediyy László, ev. ref. m. lelkész.
