Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-07-28 / 30. szám
497 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 498 hathatós tényezőivé, igazi gyöngyeivé. Ezekért is tartom kívánatosnak, hogy a III — IV. o. kizárólag csak bibliai történetekkel foglalkozzék. A már mondott okoknál fogva itt is kapcsolvák a megfelelő énekek. A III—IV. o. tananyaga, viszonyítva érvényben levő tantervűnkhöz a bibliai történeteket illetőleg alig változott. Hogy miket, mely történeteket veszünk fel, szerény nézetem szerint az részletkérdés. A bibliának minden története — elenyésző csekély kivétellel — feldolgozható. Haszna, értéke természetesen a feldolgozás mikéntjéről, intenzivitásótól függ. Az eddigi tantervben felvett hittani anyagot nem vettem fel, mert nem tartom azt 8 —10 éves gyermek fejlődéséhez valónak. De meg a hitbeli meghatározások, tételek tanulása (betanulása, bemagolása) a fejletlen gyermeknél legfeljebb azt eredményezi, hogy a növendéket elkedvetleníti, figyelmetlenné teszi. A hittan anyagát kapcsolatban az erkölcstannal s a confirmációs káté anyagával áttettem az V VI. osztályba. És itt van a nevelés érdekében, az anyag mélyrehatóbb, belterjesebb feldolgozását illetőleg a nyereség abban, hogy a közvetlen tanítási időből az eddig hittanra fordított idő is a bibliai történetekre használható fel. Ennek pedig természetszerinti következménye is az, hogy a tanítás mélyebben járó, kimerítőbb, hatásában intenzivebb és eredményeiben gazdagabb, szivképzöbb és értékesebb. A biblia ismertetést itt tartom helyénvalónak, a vég_ zett bibliai történetek után. A tanalak: közlő. Mondhatná talán valaki: hát a III—IV. o. semmi hittant sem tanul. Dehogy nem tanul, tanul bizony csakhogy nem direkt, hanem indirekt utón. Hiszen a bibliai történetekből levont valláserkölcsi tanúságok, igazságok, mind, mind a hitet, a vallást, a jó erkötcsőket szolgálják, s készítik elő a növendéket a hit és erkölcstan tüzetes feldolgozására, befogadására. Mese a hollókról. Válaszul Vágmelleki urnák e b. lapok Jolyó évi 25 — 26. számában megjelent cikkére. Hogy miért választottam e címet, .az cikkem végén fog kitűnni. Most egyelőre csak azt jegyzem meg, hogy tűi lévén a gyerekes érzékenykedés korán, egyenlő higgadtsággal olvastam e b. lapok 19. és 20. számában megjelent s állítólagos érdemeimet túl becslő közleményeket, valamint Vágmelléki urnák a 25. és 26. számban közzétett s helytelenül értelmezett kálvinista önérzettől duzzadó s maró gúnynyal telt közleményét. Előre is kijelentem, hogy akármennyire akarja is gúny tárgyává tenni azt az udvarias formát, a melyben én — mindig a viszonyok kényszerűsége következtében, tehát sohasem a hírlapírói dicsőséget hajhászva irt — cikkeimet megfogalmazni szoktam : őt a gúnyolódás terére nem követem. Vagy ha az iróniát használom is fegyverként, közel sem teszem ezt oly mértékbon és oly célzattal, a mint azt Vágmelléki ur velem szemben használta. Azt azonban nem hallgathatom el, hogy közleménye megerősítette bennem azon meggyőződést, hogy egy és ugyanazon dologról a különböző lelkületű emberekben a fogalmak egymástól végtelenül eltérő formában alakulnak ki. Az én lelkemben is él a „kálvinista önérzet" fogalma. De lelkiismeretem azt súgja, hogy az sokkal tisztább, magasztosabb és nemesebb, mint Vágmelléki ur kálvinista önérzete. Mert nem hiszem, hogy az igazi kálvinista önérzet mások meggyanusitásából s legjobb törekvéseiknek és szándékaiknak kigúnyolásából álljon. Kijelentem azt is, hogy szereplési vágy sem bántotta soha lelkemet. Egyházkerületi t. ü. bizottsági taggá történt megválasztatásomról vett értesülésem is meglepetés volt reám nézve. Nem akartam visszautasítani, mert azt éreztem, hogy ezzel megbántanám azokat, a kik ismervén szerény, de ő általuk sikeresnek minősített működésemet, az egyházkerületi közgyűlésen megválasztatásomat keresztül vitték. Ha pedig egyszer már elfogadtam ezt a legnagyobb kitüntetést, a mely egy egyszerű ev. ref. tanítót érhet, erkölcsi kötelességemnek tartottam azt is, hogy egyházunk érdekében a legjobb szándékkal munkálkodjam. Papi családból való származásom, egész lelkületem, egyházam iránt érzett törhetetlen s bőséges ragaszkodásom, a sors megpróbálása közt mindig a gondviselés irgalma és jósága felé irányult gondolkodásom arra kényszerit, hogy Vágmelléki urnák az űj Rendtartás sorai közül sötét szemüvegen át kiolvasott gyanúsításai és rémlátásai ellen tiltakozzam. Ezeknek előrebocsátása után tisztelettel teszem fel egyelőre e két kérdést: 1. Mi szükség volt egyáltalán arra, hogy Vágmelléki ur ezen — a személyeskedésig menő — cikket megírja ? 2. Az egyházkerület t. ü. bizottsága helyett miért választotta ki éppen csekély személyemet a gúnyolódás és gyanúsítás céltáblájául ? A felelet megadásától felmentem Vágmelléki urat, mert kálvinista önérzete aligha meg nem gátolná az őszinte felelet megadásában. Felelek tehát én helyette. O ugyanis azzal gyanúsít, hogy a múlt őszi egyházkerületi gyűlés küszöbén „Döntés előtt“ c. alatt megjelent közleményemmel befolyásolni akartam (az új Rendtartás érdekében) az egyházkerületi közgyűlést. Hát ez a gyanúsítása . . . alapos. Mert hát legyünk egészen őszinték ! Igenis befolyást kívántam gyakorolni az egyházkerületi gyűlésre oly irányban, hogy egyik egyházmegyénk azon törekvése, hogy az iskoláknak a régi Rendtartás értelmében eszközölt osztályozása, a mely gúny és nevetség tárgyává tette az ev. ref. tanítói kart az állami — községi — s másfelekezetü kartársaik előtt: vissza ne állítassák. Tettem pedig ezt azért, mert tanító társaimat — dacára annak, hogy az ő megkérdezésük nélkül jutottam az egyházkerületi t. ü. bizottságba — megakartam győzni a felől, hogy a végtelen sok izgatottságra, gyűlölködésre, igazságtalanságra okot és alapot szolgáltató — s a tanítói közfelfogás szerint 30*
