Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-07-28 / 30. szám
499 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 500 feltétlenül törlendő — iskola-osztályozás kiküszöbölésével az ő érdekükben is működöm. De midőn ezt őszinte nyíltsággal kijelentem, egyúttal visszaforditom a vádat Vágmelléki urra is. Be kell ismernie, hogy ő jelen közleményével a küszöbön lévő egyházmegyei t. ü. bizottsági gyűlésekre akart befolyást gyakorolni. Ugy-e igazat mondtam ? Cakhogy bízom ám én abban, hogy az egyes egyházmegyék t. ü. bizottságai nem szorulnak járszalagra s függetleníteni tudják magukat Vágmelléki urnák kétségtelenül éles logikára valló, alapjában azonban tisztán uralomféltésből származó cikke alól. Sőt még azt is kétségbe merem vonni, hogy Vágmelléki ur magának a komáromi egyházmegyei t. ü. bizottságnak hivatott képviselője legyen. Nem hiszem, hogy abban a t. ü. bizottságban is ne lennének gondolkozó-, a mai egyháztársadalmi viszonyokat mérlegelő s igy a lelkészi és tanítói kar egyetértő vállvetett munkásságát kívánatosnak tartó egyének, a kik Vágmelléki urnák indokolatlan féltékenykedését magukévá nem tehetik. Ezekben megadtam a választ az első számú kérdésre. Számoljunk a másodikkal is ! Miért támad éppen engem Vágmelléki ur ? Erre a kérdésre még könnyebb a felelet. Mert egy nagy tekintélyű bizottságot — a melynek mi tanítók csak elenyésző, alig számottévő tagjai vagyunk — s a mely bizottság meghálálhatatlan jóindulattal (szándékosan használtam ezt a kifejezést, mert távol áll tőlem a gondolat, hogy ezt egyházkerületünk tanügyi bizottságának tanító tagjaira vonatkoztassam, hanem céloztam ezzel azokra, a kik — mint nem tanitók s jórészben nem is t. ü. bizottsági tagok — tisztán hithűségből s nemes ügyszeretetből meghálalhatatlan munkát végeztek egyházkerületi Rendtartásunk előkészitése körül) ezt a bizottságot támadni kissé kényelmetlen dolog lett volna. Könnyebb dolog egy embernek neki utazni. Önkéntelenül eszembe jut itt a cigányból lett honvéd esete, a ki az ütközet pillanata előtt azt kérdi kapitányától: legyen szives megmutatni, hogy a szemben álló táborban melyik az ő ellensége ? Ö azzal kibékül s haza megy. Vágmelléki ur,megforditott értelemben ugyanezt teszi én velem. Leszúrok egy tagot, dolgaimat jól intéztem, kötelességemet teljesitettem, nyugodt vagyok. Csakhogy miért mondom én mindezeket! Talán azért, hogy az egyházkerületi t. ü. bizottság védszárnyai alá meneküljek? Vagy talán azért, hogy Vágmelléki ur gondolkozása szerint a lelkészi felügyelet ellen irányuló új Rendtartás érdekében hangulatot keltsek ? Korántsem ezért, hanem csakis azért, hogy a cikkem végén fölemlitendő hollók meséjének igazságát bebizonyítsam. Mielőtt a második kérdéstől búcsút vennék, tájékozásul meg kell jegyeznem, hogy én az új Rendtartásnak csak csekély részben vagyok megalkotója. Tehát nem az én szülöttem — mint Vágmelléki ur mondja — hanem felekezetűnkhöz tartozó, magas paedagogiai készültségü — s tudomásom szerint — állami tanitóképezdei igazgatóságra kiszemelt tanárok s egyházmegyénk több kiváló lelkészének és tanítójának meghallgatása után készült az új Rendtartás. Magát az osztályozást pótolni hivatott X. szakasz szintén nem az én alkotásom. Csak hozzájárultam ahoz, hogy ez rendtartásunkba bevétessék s nyugodt lélekkel mondhatom, hogy a régi osztályozási rendszerrel szemben ez óriási haladást képez s egy kínos kérdés szerencsés megoldására vezetett. A föltett két kérdésre e képpen a választ megadva — akármily elbizakodottságnak is tűnjék fel — még néhány kérdést intézek Vágmelléki úrhoz. Volt-e tanító? Ismeri-e a népiskolai módszertan szabályait? Meri-e nyugodt lélekkel állítani, hogy akármely állami tanitóképezde vizsgálóbizottsága elé állítva, azt a feladatot kapná, hogy ismertesse a modern módszertan szabályai szerint akár az „i“, akár a „z“ vagy akármelyik betűt a gyermekekkel (szándékosan hivatkoztam a legelemibb dolgokra) nem tartana-e attól, hogy egyszerűen elbuktatnák ? Száz ilyen példát hozhatnék fel. Szándékosan nem teszem, mert a falusi (sőt bármely) tanító leghivatottabb ellenőréül ez idő szerint még első sorban a lelkészt ismerem el. De a mint én nem merem a csizmadia, bognár s szántóvető stb. . . . munkáját nyugodt lélekkel felülbírálni, úgy nyugodt lelkiismerettel merem állítani, hogy igazi alapossággal az bírálhatja felül a tanító működését, a ki maga is megpróbálta ezt a mesterséget. Ez azt hiszem nem anarchia, hanem az országos tanítói közvélemény által napirendre tűzött s folyton ott tartott nagyjelentőségű kérdésnek egyszerű érintése. S mi ez a kérdés ? A szakfelügyelet. Tudom, hogy nemcsak Vágmelléki urnák, hanem sok másoknak rosszul fog esni az igazságnak ilyen leplezetlen föltárása. De bucsuzásul ezt megkellett mondanom. (Folyt, köv.) Fejes Kálmán, Orgona felavatás. A farkasdi ev. reformált egyház folyó évi julius hó 14-én avatta fel szép, új orgonáját. A jelzett vasárnap délelőttjén, az istenitiszteletre nagyszámmal egybegyült hívek arcain, meglátszott az ünnepélyes hangulat, a meghatottság s az öröm kifejezése, hogy immár az orgona szép, buzditó hangja mellett kisérhetik ezután, buzgó énekléssel a seregeknek Urát. Bemenőre énekelte a gyülekezet, még orgonakiséret nélkül, a rendes vasárnapi „Szent Isten noha néked“ felálló éneket s a 37-ik dicséret első versét. Ekkor Somogyi Antal helybeli lelkész, az urasztala elé ment s rövid beszédben, rámutatva az Isten szent lelkének örökké munkás erejére, elmondá, hogy az isteni lélek ereje hatotta át s buzdította szép áldozatra a farkasdi reformált egyház egyik érdemes presbyterét: Mile Jánost és nejét Tóth Lídiát, eme buzgó keresztyén házaspárt, kik e nyolc változatú diszes or-
