Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-07-14 / 28. szám
463 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 464 A pápai ev. ref. egyházmegye közgyűlése. (Vége). Olvastatott az egyházmegyei lelkészértekezlet jegyzőkönyve, melyből több helyén való indítvány megtétele felől szerzett a közgyűlés tudomást. így pl. nt. Szekeres Mihály esperes inditványa szerint felkéretett az egyházmegye, bogy az 1848. évi XX. t.-c. 2. és 3. §§-ainak életbeléptetését illetékes helyen süi'gesse. A közgyűlés egyértelemmel magáévá tette ez indítványt, kimondván, hogy megkeresi a kerületet, a konventet, hogy a szóban forgó törvény érvényre juttatása érdekében már a közel jövőben összeülő zsinat döntő lépést tegyen. Vajha ne „kegyes óhajtása“ maradna ez az egyház és iskolafentartás görnyesztő terhe alatt naprólnapx*a gyengülő gyülekezetek javáért, életéért aggódó telkeknek ! Vajha valahára felhagynának egyházi nagyjaink azzal a túlzott opportunismussal, mely mint tilalomfa áll előttük mindig, ha az állammal szemben kellene minél hathatósabb xnódon védeni érdekeinket, hogy valamiként a kormányférfiaknak fejtörést, fáradságot, kellemetlenséget ne okozzanak! Vajha a nálok kétségkívül meglevő jóakarat mellett minél több erélyt, minél hathatósabb keménységet tanúsítanának ! Mert valóban eljött az idő a tizenkettedik óra, mikox elmondhatjuk bátran a költővel: „Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg harsonák!" Szőnyegre került továbbá a Pozsonyban 1900. éviszept. 19-én tartott belmissiói értekezlet jegyzőkönyve és az ezen értekezleten megállapított „magyar evangéliumi belmissio-egylef‘ alapszabály-tervezete. Az egyházxnegye elismerd a belmissio nagyfontosságát és égető szükségességét s a belmissio magasztos feladatának minél sikeresebb megoldása kedvéért kívánatosnak tartja a szétszórtan heverő erők egyesítését, a munkára kész és képes lelkek tömörülését. Éhez képest a bemutatott alapszabálytervezetet általánosságban elfogadta, azonban a részleteknél több módosítást ajánl. Nevezetesen a 7. §-ban túlmagasnak véli a rendes és pártoló tagok tagsági diját. Miért is tekintettel arra, hogy egy belmissio-egyletnek elsősorban nem a tőkegyűjtés, hanem a hívek toborzása képezi feladatát; tekintettel arra, hogy amennyiben mégis mint célhoz vezető eszköz, az anyagiakban való tehetősség is óhajtandó s a „jobb a sürü krajcár, mint a ritka forint“ tapasztalati igazsága szerint alacsonyabb tagsági dijak mellett a tagok nagyobb létszámára lehet kilátás a mai pénzszük s a megélhetést több oldalról nehezítő világban : az egyházmegye az értekezlettel egybehangzóan elegendő nek találja a rendes tagok dijául a 4 koronát, a pártoló tagokéul az 1 koronát. (Mellesleg megjegyezve hasonló érvelés szerint az alapitó s pártfogó tagok dijai is szenvedhetnek ilyen leszállítást.) Módosítandó aztán a 8. §. is, még pedig oly értelemben, hogy erkölcsi testületek, fiókegyletek stb. megbízottai tisztviselőkül és választmányi tagokul is választhatók legyenek. E módosítás mellett szól a jogegyenlőség nagy elve s az egyletnek jól felfogott érdeke, mely követeli, hogy máskülönben érdemes és mindenképen hasznavehető harcosa a belmissio szent ügyének ne legyen kizárva a kormányzó testület köréből csak azért, mert véletlenül megbízottjaként szerepel valamely tagul belépett hatóságnak, gyülekezetnek vagy egyletnek. A 10. § bői törlendőnek tartja az elnök lakásának meghatározását, a mennyiben az ilyen meghatározás eset leg hátrányára lehetne az egyletnek. Legfontosabb módosítás a 11. § nál fordul elő, melyben az egylet utazó titkárairól van szó. Az egyházmegye a maga összeségében és határozottan kái’hoztatná, ha a végleges szövegezésnél kifejezésre nem jutna az a követelmény, hogy ez utazó titkárok működése az egyes ekklézsiákban csakis az illető leikéz meghívására és felügyelete mellett történhetik. Szükséges ezt „expressis verbis“ befoglalni az alapszabályok keretébe az egyháztanitói hivatal méltóságának s az ezzel sok ponton összefüggésben levő valláserkölcsi életnek szempontjából. Könnyen megtörténhetik ugyanis, hogy ez utazó ügynökök, esetleg az illetékes lelkész hozzájárulása nélkül forgolódván, fellépésűkkel a lelkészi állás tekintélyét a hívek romlására megsértik, lelkész és gyülekezet között a jó békességet megzavarják, különösen, ha bizonyos körülmények között éppen a helyi viszonyokkal ismerős lelkész ellenére cselekesznek. .Aztán félő, hogy ilymódon elhomályosul a hívek köztudatában azon kálvini egyházigazgatási elv, miszerint mint a helv. hitv. mondja : „az ekklézsiai tanítók választassanak az ekklézsiától, vagy azoktól, kiket az ekklézsia arra rendelt.“ S gyülekezeteinkre vonatkoztatható lesz Pál apostol eme mondása : „Halljixk, hogy közöttetek némelyek rendetlenül járnak“ (2. Thess. 3, 11.) Egy szóval: hLzszük és valljuk, hogy egy az egyház hivatalos körén kivid munkálkodó belmissio-egylet több zavart, mint egységet, több kárt, mint hasznot csinálna. Volt nxég pár módosítás a 11. és 16. §§-nál. Amannál kimondandó, mikép a tiszteletdiják és fizetések választmányi megállapításához a közgyűlés jóváhagyása szükséges. Emennél közelebbről megjelölendő a cél, melyre feloszlás esetén az egylet vagyona fordítandó. E cél „ev. felekezeti jótékony“ lehet. A belmissio-egylet ügyével behatóan foglalkozván, áttért a közgyűlés Bállá Dezső kupi lelkésztársunk értekezésére, melyben ő a zsinati törvénykönyv revisiójáról elmélkedik. Mindnyájan ismerjük az ezen értekezésben világot látott életrevaló eszméket e becses lap hasábairól s egyhangúlag elhatároztuk, hogy az elnökség gondoskodjék róla, mikép ez eszmékről az egyetemes konvent, mint zsinatelőkészitő testület is tudomást szerezzen. Ugyancsak általános tetszéssel találkozott ifj. Szekeres Mihály noszlopi lelkésztársunk felolvasása az „Állami védelemről s híveink elhalászásáról.“ Felolvasásának végkövetkeztetése gyanánt előterjesztett inditványa elfogadtatván, határozatba ment, hogy egyházi felsőbb hatóságaink felkéretnek a végből, miszerint az országgyűlés és m. kir. kormány előtt minden tekintélyűket vessék latba a gyermekek vallásáról szdó 1894. évi XXXII. t.-c. hatályon kívül helyezése iránt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy e törvény, mint a valódi szabadelvüség s a protestáns egyházak megrövidítése, tökéletesen elég okot szolgáltatott reá a lefolyt 5—6 év alatt, hogy a hazai
