Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-02 / 22. szám

355

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

356

zudozik, a legszörnyübb .vétkektől sem riadva vissza, hanem a fény, a pompa, mely nélkül boldogtalannak érzi magát a «modern ember.» Azt hajszolja, a mi anyag, a mi múló, de érzéki és kábít. Tagadhatatlan, hogy ebben a vásári hajszában «a mint az idegek zaklatottsága, elernyedése miatt szenved a test, a lélek is törpül, erőtlenül» s a valódi szép magasabb régióiból szárnyszegetten hanyatlik alább oda, a hol nem talál mást, mint a mi rút, a mi bűn.

Az ember és társadalmának milyensége mindig attól függött, milyen mértékben van érzéke, tisztultabb fogalma a valódi szép, jó és igaz iránt. Ha a magasabb eszményi érzés ver erősebb gyökeret a szívben, ez esetben mindig szívesebben is foglalhozik eszményibb, szellemi, lelki dolgokkal is. Ezekben keresi, találja célját, örömét Az anyagiak csak mellékesként szerepelnek előtte; természetes, hogy ekkor az ember könyebben is érheti el célját, a megelégedést, a benső nyugalmat, a vágyott boldogságot. Ha pedig az örök igaz, szép és jónak rovására az vergődik túlsúlyra, a mi nem természetes, nem szép, hanem rút: akkor az ember a múló anyagiak szerzésében keresi, ezekben véli egyedül megtalálni boldogságát; ezekért csakhamar átcsap a rideg materialismus terére, minek szükségszerű következménye, hogy úgy az egyes, mint az egésznek gondolkozásmódja, élete mindig sivárabb, a jó, szép iránt érzéketlenebb lesz s lassanként elszórja magáról legszebb ékességeit, azt, a mit Istenképének nevezünk az emberen. Mert vagy a szív vagy az ész, vagy ezek együttesen kormányozzák, irányítják az ember gondolkozását, cselekedeteit helyes vagy helytelenre, jóra vagy bűnre. Az anyagelvüség megöli az emberben a szivet, mert csak az ész uralmát ismeri el. Kitépi a mi fennkölt, a mi eszményi szép. Előtte a vallás, az erény üres ábránd • a szeretet gyakorlása káros ostobaság, ha ad is, csak hiúságból vagy hogy többet kapjon; a lélek legnemesebb tulajdonai, a igazság, alázatosság csak emberi gyengeség. Egyet fogad el: a durva anyagot. Cselekedeteinek egyetlen rugója: az egoismus. Vágyainak tárgya: mind a mi ellenzése az örök szépnek és igaznak — úgy mondja a gondolataival mindig mélyen járó egyik tudósunk.

Lehet, nem merném vitatni, hogy a materialismus ama sivár bölcseleti rendszerét, mely tagad minden magasabb erkölcsi eredetet, az élet

alapelveit az ösztönökből, az érzéki életből származtatja — lehet, hogy Herbárt állapitta meg, Hobbes fejlesztette; Locke, Voltaire, Holbach, Feuerbach, Vogt magasra emelték. De bizonyos, hogy mint principium vitae és mint a szépnek, igaznak ellentéte, most előre törve, majd elmaradva, de az emberi társadalomba szervezkedése óta nincs sötét árnyék, sőt romboló hatalom folyton lépést tartott az ember szellemvilágának előhaladásával, mindenütt lelki vakokat, csonka-bonkákat, ferde gondolkozást és erkölcsi nyomort hagyván maga után.

Lehet, nem merném vitatni, hogy az eszményi bölcseleti rendszernek, mely az erkölcsi életelvet isteni eredet és magasabb célokban keresi, alapitói görög bölcsészek voltak és Kant végezte, tetőzte be. De kétségtelennek látszik előttem, hogy az eszményibb élet és világfelfogás ép azért mert isteni eredetű, már nem úgy mint princípium vitae, életelv, hanem mint vis vitae életerő veleszületett a jobb lelkekkel és ezeknek tudásában, hitében, erényeikben, cselekedeteikben nyilvánult mint örök szép, jó és igaz. Megcsillant a régi egyiptomiak vallásbölcsészetében ; szólt a Hierophánta ajkán, mikor a beavatandóknak fenséges méltósággal magyarázta az Eleusisi misteriumokat és isteni tökéletességre emelkedett Krisztus evangéliumának valláserkölcsi tanában.

Mi szabad elhatározásból, az eszményibb élet és világfelfogás szolgálatára esküszünk; ép azért önmagunk és tisztünk megtámadása nélkül, a már megismert valódi szép, jó és igaz melletti harcban csüggedni, fegyvereinket elhányva félreállani, a küzdelmet abbahagynunk nem szabad. Sőt magán és családéletünkben, az iskolában, szószéken, tanácskozási termekben, itt egymástól tanulva, okulva mindenütt a jobbakkal kezetfogva harcot kell állanunk. Félni, kicsinyhitüsködni nincs okunk. Hatalmas fegyverünk van: a leverhetlen, hamisítatlan evangélium. Legyőzhetlen bajtársuuk van: az Istenakarat, mely nem lehet más, mint a folytonos tökéleteskedés utján az örök szép, jó és igaz végleges győzelme mindazon, a mi rút és bűn. Azért . . . „ha látod is, hogy Mily sok álság, bűn van a világba:

Ne csüggedj! Nézz csak fölfelé a fénybe,

És törj a porból tisztább ideálra.

Annak, ki másokért ól, a míg élhet,

A sírban sem lesz zord az éjszakája,

Úgy látja : mélyén egy egy csillag ég S mintha az árnyon át hajnalodnak !“