Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-02 / 22. szám
357 DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP 358 Egyről-másról. Ezalatt a cim alatt most és ezután is, időnként szándékozom papirra vetni egyes olyan tárgyakat, jelenségeket, melyeket érdemeseknek találok arra, hogy felettük az ember elmélkedjék, sőt talán lesznek olyanok is, melyek tárgyat nyújthatnak az egyes lelkészi értekezleteknek is az eszmecserére. De egyúttal kérem, legyenek elnézők úgy a t. Szerkesztő ur, mint e lap olvasói, ha néha majd egy kissé erősebb hang rezdül meg a sorok között. Hiszen az igazságnak nyílt, bátor kimondása majdnem mindig kellemetlen volt és lesz is. Az érte folytatott erős küzdelem egykor a Golgotán ért véget. Ma pedig azt tartja a közmondás: „Szólj igazat, betörik a fejed.“ De elvégre is ez egyik se tántorithat vissza senkit attól, hogy a jó ügynek szolgálatába álljon. Sőt ha a sajtó hivatását nézzük, nyíltan megmondhatjuk azt is, hogy bármelyik lap akkor áll feladata magaslatán, ha az igaz és nemes ügyek szószólója és harcosa gyanánt szerepel, még akkor is, ha talán egyeseknek vagy sokaknak kellemetlen dolgokat mond el. Ennyit bevezetésül! * * * Ad vocem lap. Közelebbről pedig egyházi lap érdekelhet bennünket. Nos tehát én nem tartom sem egészséges, sem örvendetes jelenségnek azt, hogy például a mi egyházi lapunk kerületünkben nem képes élénk vagyis a közdolgok iránt állandó igaz érdeklődést tanúsító egyházi közszellemet teremteni. De van ennél még nagyobb baj is. Az, hogy számos, igen fontos közérdekű dologról csak a kerületi jegyzőkönyvből értesül az ember, bogy szőnyegen forgott s elintéztetett; de megérlelve és a közvélemény által előre tisztázva nem lett. S igy nem egy fontos ügy mintegy meglepetésszerüleg kerül a tanácskozás asztalára, a mikor azután legfeljebb egy-két beavatottnak szája ize szerint intéztetik el vagy pedig elkamarkodás miatt rövid idő múltán a reparació válik szükségessé. Volt eset azért már arra is, hogy egymásután következő két-három éven át ugyanazon ügyben egymással homlokegyenest ellenkező intézkedés történt azután. * * * Egyszerűsités ! Ez most a jelszó a polgári közigazgatás mezején. Egyházi téren pedig úgy látszik, hogy ennek ellenkezője kezd tért foglalni, Egyházi testületeink előszeretettel foglalkoznak a külső építés munkájával vagyis a különböző célú, de mindenkor nagy terjedelmű s az ügyek intézését komplikáló „ Szabályrendeletek“ készítésével. Hiszen tudjuk, hogy épen kerületünkben az utóbbi pár év mily gazdag tevékenységet mutatott fel különböző szabályzatok készítésében- Hogy ezek nem mindig a gyakorlati kivihetőség elvei szerint készültek, hanem valamely ideának aprólékosságig menő papirra vetései voltak — a gyakorlati élet ismerete és kellő figyelembe vétele nélkül, bizonyítja ezt az annak idején el nem fogadott Vagyonkezelési szabályzat s utóbb az annyi oldalról, annyi kifogással illetett s gyakorlatilag minden pontjában csakugyan kivihetetlennek bizonyult népiskolai Rendtartás. Lám, a legutóbb tartott konventi ülés ellen is az egyes lapokban mennyi kifogás hangzott el, hogy idejéből keveset fordít olyan tárgyakra, melyek az egyháznak belső életére, létérdekeire vonatkoznak. S van is ebben igazság ! Mert ki tagadhatná, hogy szép ugyan, ha külsőleg mindenek ékesen és szép renddel intézetteknek látszanak ; de baj, ha amaz egy szükséges dolog, ama jobb rész is, nincs kellő figyelembe részesítve. Tehát külső és belső épités együtt, összhangban ez legyen egyházunk jelszava és követendő iránya a jövőben. Az egyház belső építése, belmissió, evangélizáció. Eféle címek alatt igen sok szó hangzott el már értekezleteken, egyházi lapokban ama cél érdekében, hogy miként lehetne egyházunkat megszilárditani, életfolyamatát élénkké tenni : az egyes egyháztagokbau pedig a buzgóságot, hitszilárdságot, protestáns öntudatot stb. megerősíteni, vagy esetleg felkelteni. S a tárgy valóban igen fontos és nagy figyelmet érdemlő, úgy hogy soha se lehet róla eleget szólani. A gyakorlati lelkészet terén működők többé kevésbbé ismerik is ama veszélyeket, mert az ismeret mértéke a munkamező nagyságától, helyétől is függ, — mondom ismerik ama veszélyeket, melyek a mai gonosz időkben egyházunkat s tagjait fenyegetik s igy érdeklődnek a veszély elhárításánál alkalmazható módozatok iránt is. Ezek többfélék. Ezúttal csak egyre kívánok rámutatni, arra, a melyik talán legfontosabb, mert kezdettől fogva az volt : az iskolai vallástanitásra. S miért épen erre? Egy szomorú tapasztalat indít arra, hogy épen ezt a fegyverünket ajánlom figyelembe. Nekem a többi között az is a feladatom, hogy a helybeli iparos-tanonciskola evang. ref. növendékeit heti 1 órában vallástanra oktatom. S erre, úgy látom, nagy szükség is van, sőt hogy az az egy óra végtelenül kevés. Mert valóban elijesztő majdnem általában az a tudatlanság a vallás legelemibb dolgaiban, melyet tapasztalnom kell. De ez nem minden ! Nemrég olyan jelenséget kellett tapasztalnom egy a felszabaduláshoz már közel levő tanoncnál, a mi a legnagyobb mértékben megdöbbentett. Megjegyzem, hogy a tanoncoknak csaknem mindegyike más-más községből való. Nos tehát, midőn e tanonctól a sákramentomok számát s azoknak célját kérdeztem volna, a miket természetesen nem tudott s midőn igyekeztem volna a tárgyat vele megértetni, egyszerre csak azt a meglepő választ adja: „ imád kozni tudok, ezekre meg nincs szükségem.“ Hogy mennyire meglepett ez, képzelhető. Mikor azután szeretetteljesen feltártam előtte, hogy igenis szüksége van, mert nekünk evangeliomi keresztyéneknek, nem vakhitre, a vallás dolgaiban járatlan egyháztagokra, hanem öntudatos és hitünk igazságait alaposan ismerő és értő hívekre van szükségünk, mindezeket pedig egy leendő iparostól még fokozottabb mértékben elvárjuk: akkor egy még különösebb, de fel-22*
