Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-05-26 / 21. szám
343 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 344 zel a gondolattal semmi összefüggésben nincs, sőt egy nagy részletnek (21—48) bevezető sorait képezik. A (3-ik makarizma a tiszta-szivüekre céloz s a vele összefüggésbe hozott 27—37 verseknek csak az első fele (27—32) ölel fel hasonló gondolatot, a második fele túl esik e gondolat határán. Az 5-ik makarizma az irgalmasokról beszél s teljesen igaza van Ibbekennek, hogy az irgalmasság is más és más az a megbocsátó szeretet, melyet a 38—48 versek ajánlanak, igy az 5-ik makarizma nem fedi az itt felölelt gondolatokat. A 4-ik makarizma az igazságra törekvőket emeli ki, de a VI. 1—34 egészen más dolgokról beszél, t. i. a jótékonyságról, imádkozásról, böjtről és a vagyongyűjtéssel öszszekötött nyugtalankodásról. A 3-ik makarizma a szelidséget ajánlja, a mely gondolatnak az Ítélkezéstől tartózkodás alá rendelhető ugyan (VII. 1—2.) de miért kell akkor a VII. 3—5. verseket kiszakítani az öszszefiiggésből és a 2-ik makarizmával, a sírókról szólóval kapcsolatba hozni. Ilyen szembeszökő erőszak olással egyenesen maga Grawert hívja ki a kritikát önmaga és elmélete ellen. Épp ily erőszakolt az első makarizmának a VII. 7—11-ben levő részlettel való összefoglalása is. Az érdekességre törekvésen kívül semmi elfogadható tárgyi bizonyíték nem szól tehát Grawertnek azon nézete, jobban mondva, azon ötlete mellett, mintha a makarizmák megfordított sorrendben a Hegyi beszéd többi részleteinek gondolatcsoportjait jeleznék s igy az evangélista kezétől származnának. Sőt inkább a Hegyi beszéd szerves részének bizonyul ez a néhány vers úgy is mint alkalomszerű bevezetés, úgy is mint valódi jézusi szavak. Ha a Hegyi beszéd első nagyobbszabásu nyilatkozata, programmbeszéde Jézusnak, a mint a tények mutatják, akkor egészen természetes a feltűnő, Jézusnak egész gondolatvilágát, vallásának irányát anyuyira jellemző kezdet: Boldogok a lelki szegények ! Más vallásalapitó rend szerint törvényeket bocsát előre, Jézus boldogságot hirdet. Vájjon nem a leghívebben fejezi-e ki a fellépésnek ezen módja azt az egész irányt és törekvést, melylyel a mi Mesterünk boldogította az emberiséget! Most már foglaljuk össze eddigi vizsgálódásunk eredményét. A Hegyi beszédet, melynek egyes részleteit Lukács evangélista is ismerte és feldolgozta, s melynek némely gondolata Márknál is feltalálható, mindjárt fellépése után, működése első időszakában tartotta az Ur tanítványai és a nagy sokaság előtt azzal a világos szándékkal, hogy tájékozhassa a sokaságot az általa hozott Isten-országa alapelvei felől és eleve tudtára adja tanítványainak a példaadásban vájok váró kötelességeket és megerősítse az igazság mellett kifejtendő küzdelemben. Tártaiméit a Máté szerinti evangélium V— VII. részei őrizték meg az utókor számára. Ha a fentebbi kijelentésben körvonalozott és megelőzőleg kellően is indokolt alapra állunk meggyőződésünk szerint, még az a kérdés vár feleletre : vájjon teljes épségben bjrjuk-e ma a Hegyi beszédet a Máté által közlött alakban ? E kérdésre, fájdalom, nem válaszolhatunk igennel. Ki kell jelentenünk, hogy a Hegyi beszéd, az isteni ihletnek eme legdrágább gyümölcse sem menekülhetett meg az emberi kéz és a pártcélok befolyásától. De a célzatosság csak három helyen és itt is oly szerencsésen működött a felséges anyag kezelésében, hogy az emberhordta értéktelen kavics egyszerre kiválik az igazgyöngyök csoportjából. Nézetünk szerint későbbi közbeszurások, interpolatiok ugyanis : 1. az Úri ima doxologiája (VI. 13. b); 2. a VII. fejezet 6. verse; 3. ugyanezen fejezet 15-ik verse s vele kapcsolatban a 16. vers első fele és a 20-ik vers x). 1. Közbeszurásnak, tehát nem Jézustól számlázottnak jelöltük ki elsőben is az Ur imájának doxologiáját és pedig nem annyira belső okoknál fogva, nem tartalma miatt, hanem szövegtörténeti alajion. Eredetileg nem volt ez imának szánva. Igazi helye, a mint fentebb kimutattuk, a Hegyi beszédben van, a hol megelőzőleg a zsidók és pogányok között szokásos tartalomszegény imádkozás! módokat ítéli el Urunk azoknak hosszadalmassága, bőbeszédűsége miatt. Nem a forma, hanem a lényeg lebegett az ő szemei előtt, csak azokra a tárgyakra akart mutatni az Ur, a mikért imádkozni kell. Formális imát, minta-imát adni nagyon távol állott ő tőle, hiszen ha ez lett volna a szándéka, sokkal tökéletesebb formában, az eszméknek logikusabb elrendezésében tette volna azt* 2). Igővel azonban imádkozni kezdették azt részint azon egyszerűségénél fogva, mely a gyermek előtt is érthetővé tette, részint azon gazdag tartalom miatt, mely bő anyagot nyújtott az elmélkedő léleknek is. Mikor az Ur imájának mondása a liturgia alkotó részévé lön, kipótolták azt a hozzá annyira illő, a meghallgattatás reményét oly szépen kifejező 3) doxologiával, mely Dávid imájának a I. Krón. XXIX. 11-nek utánképzése („Oh Uram! tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság; sőt minden, valami a mennyen és a földön vagyon a tiéd ; tiéd óh Uram ! V Hilgenfeld sokkal több interpolatiot lát, az V. 10—12, 18—19. VI, 14—15. és VII. 15—23 is pótlékok szerinte. Az V. 18—19-et Langhans is betoldásnak, antipaulinus közbeszurásnak tartja. Az újabb theologusok között nem Jézustól származottnak vallja Holzman sem az ő nagy gonddal szerkesztett Hand- Commentár-ában (1892.) az V. 17—19-et. Mi nem látunk igazi okot arra, hogy a jelzett részlettől megtagadjnk a jézusi eredetet, sőt tanulmányunk azon részletében, mely Jézusnak a mózesi törvényre vonatkozó álláspontjáról szólt, egyenesen a helyzetszülte szükséget láttunk arra, hogy Jézus a törvény felől nyilatkozzék és éppen úgy nyilatkozzék, mint a hogy azt Mát. V. 17—19-ben olvassuk. 2) Maga az, hogy a testi életre vonatkozó egyetlen kérés a szellemi javakról szóló részletek közé van ékelve, elegendő bizonyítékot nyújt arról, hogy mint ima -forma, ez nem a legtökéletesebb. 3) Teljesen aláírjuk Kálvin nézetét a doxologiáról: „tam apte quadrat. Neque enim ideo solum addita est, ut corda nostra ad expetendam Dei glóriám accendat et admoneat, quisnam esse debeat votorum nostrorum scopus, séd etiam ut doceat, preces nostras non alibi, quam in Deo solo fundatas esse, ne propriis meritis nitamur.“
