Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-04-07 / 14. szám
225 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP-226 munknak testén, hogy a gyermek még ha megtanulja is az iskolában a kátét, s kitűnő bizonyitványt kap hitoktatójától, de azt is csak olyannak tekinti, mint a többi tantárgyat, melyet annak idejében meg kell tanulni s aztán elfelejteni és pedig sokkal hamarabb és sokkal alaposabban, mint a többit, mert hiszen ez az a tudomány, a melynek legkevesebb hasznát veheti az életben, mert erről nem is igen beszélnek az emberek, különösen leányok és asszonyok épen nem, mert hiszen azokból nem lehetnek papok vagy theológiai tanárok. Azért lehet a nő vallásos is, hiszen ez csak abból áll, hogy néha elmenjünk a templomba kezünkban az imakönyvvel, melyből a szépen megirt imádságokat oly könnyű elolvasni, s ezek tökéletesen meg is felelnek a célnak, hisz az asszonyoktól csak nem lehet kívánni^ hogy gondolataikat oly szépen tudják kifejezni, mint a hogy azt a papok az imádságos könyvekbe leírták. Hogy az ilyen vallásosság tulajdon képen semmi, s hogy létezik olyan hit, mely él, növekszik és munkálkodik az emberi lélekben, s hogy erre a hitre minden egyes léleknek szüksége van, hogy tulajdonéképen ez az egyetlen igazán szükséges dolog, arról a legtöbb nőnek még fogalma sincs, hiszen nem is mondta meg neki senki, s maga körül sem látja élni, munkálkodni ezt a hitet. De hát miért nem ? Elfordult-e tőlünk Istennek kegyelme, mely fölébressze ezt a hitet a mi népünknek szivében is, mint a hogy felébresztette más, idegen népek szivében a hol az él, hat, munkálkodik, terjed és csodálatos eredményeket ér el. Óh nem ! a jóságos Isten mi rólunk sem feledkezett meg, kegyelmének napja mireánk is süt. De a mi társadalmunk nagy beteg, érzéketlen álomba van merülve már sok évek óta s oly nehezen bir fölébredni, hogy meglássa a világosságot, megérezze a kegyelem napjának melegét. De mégis mintha ébredezni kezdene, mert a nap mindig erősebben süt, az isteni kegyelem a maga egész erejében és hatalmában árad ki fölöttünk, s kezdi megmozgatni az egyeseknek lelkét. És a ki megérezte a kegyelmet, a ki fölébredt a közönynek álmából, a ki megragadta a Krisztus mentő kezét, a ki bizonyos a maga üdvösségéről ama szeplő nélkül való Bárány vérének árán, az megtanult imádkozni más lelkekért is s az imádságot meghallgatja az Ur, s megmutatja a hozzá fohászkodóknak az utat is, melyen haladniok kell, hogy munkálkodhassanak, cselekedhessenek is embertársaik lelkének megmentésért. Velők van az Ur a Lorántffy Zsuzsánna-egyesület hivő asszonyaival is, megsegítette őket, hogy a főváros területén már sok szép munkát végezhettek, könyörülő szeretetnek cselekedeteit, s a lelkeknek az Ur Jézushoz való hivogatását. De nem csendiil-e most már feléjük ez a szózat: Többre bizlak ezután ! Nem kelle-e szivükben megérezni a mélységes fájdalmat a fölött, hogy még sok nő van széles e hazában a kinek szivét nem ragadták meg az evangéliumnak szent igazságai, a ki még sejtelmével sem bir annak, hogy a széles ut, melyen járnak, a kárhozatba viszen. Igen a fájdalom égeti a hívők szivét, de gyógyító balzsam gyanánt hull reá az Ur kegyelmének biztató szava : „Ti pedig válatott nemzetség, királyi papság, szent nép vagytok és oly nép, melyet Isten sajátjának tart, hogy annak hatalmas dolgait hirdessétek, a ki titeket a setétségből az ő csudálatos világosságára hívott.“ (II. Péter II. 9.) A Lorántffy Zsuzsánna-egyesület szólni akar, hirdetni az Istennek hatalmas és csudálatos dolgait, hirdetni nők által a nőknek. Eddigi kis hivatalos közlönye a „Keresztyén Híradó,“ mely az egyesület körében történt dolgokról értesít s inkább csak az egyesület tagjait érdekli, nem elég erőteljes eszköz arra, hogy szélesebb körben is fölkeltse a lelkekben a vágyat, hogy közeledjenek az Istenhez. E lapot meg kell nagyobbitani, még egyszer olyan terjedelművé tenni, hogy helyet találjanak benne az egyesület összejöveteleire szóló meghívókon, vagy a már megtörtént összejövetelekről szóló tudósításokon kívül oly hitébresztő, nevelő és erősítő közlemények, melyek megtalálják az utat sok oly nő szivéhez is, a kiknek belső hitélete még nagyon kezdetleges, ingadozó, a ki a biblia olvasásától visszariad, de a ki talán szívesen a kezébe venne valamely határozott evangeliomi szellemben, de könnyebb nyelven irt kis elbeszélést, vallásos elmélkedést, vagy egy az áhitat szárnyain ég felé szárnyaló költeményt. Ilyenféle olvasmányt akar a Lorántffy Zsuzsánna-egyesület a magyar nők kezébe adni, a kiknek olvasottsága többnyire nem terjed túl a divatlapok, s a még rosszabb divatregények körén. Ki tudja hány lélek fog akadni, a ki talán elzárkózik egy-egy komoly erőteljes prédikáció hatása elől, de a ki felbuzdul egy-egy az életből ellesett példa olvasásán, mely épen az ő szivének belső húrjait hozza rezgésbe. Mert nemcsak költött történetekkel fogjuk a lapocskát megtölteni, van elég a hitre és szeretetre buzdító valódi történet is, mely érdekességben fölér a költői fantázia legmesteribb müveivel is. Adatok egy-egy nemeslelkii keresztyén nő életéből, példák a más országokban, pl. Angliában, Svájcban, Németországban folyó keresztyén munkából, hol a nők annyi jót és szépet végeznek; majd egy-egy bibliai résznek könnyed, mindenki által megérthető magyarázata, követendő példák a legszebb életből, a Jézus életéből. íme nagyjából ez a tervrajza a nők számára Írott, evangéliomi lapnak, melyet a Lorántffy Zsuzsánna-egyesület az őszszel akar megindítani, a „Keresztyén Híradó“ helyett. Terjedelme és előfizetési ára még egyszer akkora lesz, mint volt ezé, tehát nyolcadrét-alakban 16 oldal, cime „Olajág“; ára 2 korona évenként; megjelenése, mint eddig is havonként egyszer. Ismerjük a nehézségeket, melyekkel szembeszállónk, első sorban a közönyt, mely ellen küzdeni akarunk, s mely legfőbb akadály gyanánt látszik előttünk állani, mindjárt az első lépésnél. Akad-e az uj lap elég pártolásra, lesznek-e munkásai, előfizetői, lesznek-e olyanok, a kik esetleg némi anyagi áldozattal megkönynyitsék a lap megindulását. Aggasztó kérdések, de mégsem olyanak, melyek még ha felelet nélkül maradnak is, visszarettenthetnének. Avagy nem az élő Istenbe vetett erős hittel akarunk-e munkálkodni, s megcsalhat-e bennünket a Krisztusnak ígérete, melylyel elbocsátja az ő tanítványait, hogy tanítsanak minden népeket: „íme én veletek vagyok minden napon e világ végezetéig.“
