Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-04-07 / 14. szám
223 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 224 Oh magyar protestáns testvéreim, e magasztos ünnepen, a Megváltó feltámadásának ünnepén, támadjon a mi sziveinkben is uj szent elhatározás. Határozzuk el magunkat arra,h ogy félretéve minden kicsinyes érdekhajhászást, beállun k Krisztus igaz bajnokai közé. Beállunk azok közé, a kik minden másra való tekintet nélkül önzetlenül szolgálják a Krisztust s vele együtt az igazságot s a tiszta emberszeretetet. Lágymeleg katonákkal erős ellenségek közt gyó'zni nem lehet. Támadjon fel tehát bennünk őseink szent buzgósága, kik vagyont, vért és életet hoztak áldozatul egyházukért, mert élt bennük a Krisztus, Ha a Krisztus mi bennünk is él és megnyilatkozik tetteinkben, akkor mi is élünk ő benne s templomainkból az évek megszámlálhatván során át hangzik fel a diadalmi ének: nJézus él, mi is élünk!“ B. I. Protestáns nők lapja. Az evangelizáció szent ügye kezdi szárnyát bontogatni édes hazánkban. Mintha a Szentléleknek fuvalma rezdülne át a sziveken, mintha hallani kezdenék ama szélnek zúgását, melyről nem tudjuk, honnétjő és hová megyen, de melyről érezzük, hogy ellenállhatatlan s a kit egyszer megragadott, azt viszi magával amaz igaz Világosság felé, „mely megvilágosit minden e világra született embert.“ (Ján. 1.9.) De a Lélek még nem ragadott meg mindenkit, még sokan vannak a kik a sötétben tévelyegnek. Sokan vannak még, a kik csak e világnak élnek, a kiknek lelkek a röghöz tapad, szenvedéseik földi szenvedések, melyekben nines fölemelő vigasztalás, örömeik földi örömek, érzéki örömek, melynek külső csillogása alatt nincs lelki nyugalom, szivbeli megelégedettség. Lehetnek ezek közt olyanok is, a kik elkövetik ama legnagyobb bűnt, az egyetlent melyre Jézus azt mondta, hogy az soha meg nem bocsáttatik, vétkeznek a Szentlélek ellen, nem akarják megértenni annak hívását, nem akarnak megigazulni. De bizonyára vannak sokan, óh, hiszem és remélem, hogy sokkal többen amazoknál, a kiket még nem érintett meg a léleknek fuvalma, a kik ama néphez tartoznak, melyet az őrállók trombitájának kell figyelmessé tennie a veszélyre, melyben lelke üdvössége forog, ha arra idejében gondolni elmulasztja. S a nagy kérdés itt az, megteszi-e minden őrálló a maga kötelességét, hangzik-e minden felé a figyelmeztető trombitaszó, hogy azt meghallhassa, megérthesse mindenki? S itt egy másik kérdés merül fel : Kik amaz őrállók ? őrálló mindenki, a ki amaz isteni kijelentésnek, az evangéliumnak megváltó hatalmáról meggyőződött, s a ki érzi magában, hogy Isten feladatául tűzte ki neki, hogy e meggyőződését mások előtt is hirdesse, kisebb avagy nagyobb körben, szóval avagy cselekedettel, a mint azt reá bízta az Ur. S Isten, kinek irgalma és bölcsesége kifogyhatatlan, bizonyára gondoskodott elég őrállóról s oda állította raindeniket a maga helyére, csak ismerje fel mindegyik a maga kötelességét, fújja a trombitát, mert a veszély nagy, s ha az őrálló mulasztása miatt vész el egy lélek naz ö vérét annak az örállónak kezéből kivánomíl mondja az Ur. S itt vagyunk ismét az első kérdésnél: megteszi-e minden őrálló a maga kötelességét ? A pap, a hívek, a tanító a maga tanítványai előtt hirdeti-e úgy beszédeiben, mint egész életének példájával az evangéliumnak erősítő és megszentelő hatalmát ? Tehát a papok és a tanítók az őrállók ? bangozbatik föl ismét a kérdés. Nekik első sorban is azoknak kell lenniök s ez állítással nem cáfolom előbbi szavaimat, mert hivatását és kötelességét igazán betöltő pap és tanító csak az lehet, a ki az evangéliumnak megváltó hatalmáról meggyőződött, s a ki feladatának érzi, hogy ezt a meggyőződést mások előtt is hirdesse> De feladatának érezheti ezt más is, s én itt most azokról a nőkről akarok szólani, a kik megismervén a megváltó Krisztusba vetett hitnek egyedül üdvözítő hatalmát, erőt és bátorságot éreznek magukban, hogy errő vallást tegyenek. A Lorántfíy Zsuzsánna-egyesületről szólok, mely kicsiny kezdetből indulva ki, folyvást nevekedőben van, s kezdi felismerni nagy hivatását Oh bizonyára őrállónak van kiszemelve ez az egyesület s kötelességei félreismerhetetlenek. Kiket bízott volna az Ur első sorban is az őrálló assznyokra, ha nem a többi asszonyokat és pedig az őrálló magyar asszonyokra a többi magyar asszonyokat ? A Lorántffy Zsuzsánna-egyesület munkája eddig kicsiny körben haladt, kevesen voltak s annak a kevésnek is mennyi küzdelme a maga gyengeségével, a maga gyarlóságával! De az Ur ereje nagy és mi az O kezét fogjuk, az O biztató szavát halljuk. 8 most, hogy az Ur kegyelméből már számban, erőben gyarapodott az egyesület, nem kötelessége-e buzidtó szavát meszszebbi’e is hangoztatni, hogy meghallja a figyelmeztető trombita fuvását minden magyar nő, s fölébredjen a közönynek álmából, mely lelkét fogva tartja. A közönyösség a legszörnyübb ellensége minden előhaladásnak, minden fejlődésnek. Közönyösség a haza és az egyház ügye iránt, közönyösség a Krisztus ügye iránt — óh vallja meg minden elfogulatlan szemlélő, — nem ez az érzés vagyis inkább érzéstelenség-e az, mely a legtöbb magyar nő lelkét eltölti és pedig fájdalom, a magyar protestáns nőket is, vagy talán — szinte félek ezt a szót kimondani —• azokét még leginkább ! Nem ebben a közönyösségben neveltetnek-e lányaink, nem halljuk-e akárhányszor a szót, hogy hiszen a vallás az nem fontos^ csak a többi tantárgyakból legyen a kis lánynak jó bizonyítványa, tudjon jól franciául beszélni, zongorázni, táncolni, hogy mennyire ismeri a maga vallásának legfontosabb hitelveit, az mellékes kérdés, arra nem lesz szüksége a társaságban, a hol az ilyenekről nincs is szó. Bizony fájdalom, nincs is szó s ez épen a legborzasztóbb baj, ez a legfájdalmasabb és halálos seb a mi társadal
