Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-03-04 / 9. szám
143 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 144 elragadtatását, keserű fájdalmában igy kiáltott utána : „édes Atyám, édes Atyám!* Ah te is tudtad, mi is tudtuk már, drága halott, hogy el kell válnunk egymástól. De erről szólni és elbúcsúzni, tiltotta neked is, Nekünk is a szeretet, a gyengédség. Ragaszkodtunk hozzád mindvégig, odaadó szeretettel. Most, a mikor megnyilt sírod ijesztően tátong előttünk, hogy elragadjon tőlünk: csordultig telik szivünk fájdalommal és elkeseredve kiáltjuk : „édes Atyám, édes Atyám ! Egyszerre, villámgyorsan elgondoljuk, mily drága kincset ragad el tőlünk a sir. Atyánk, mesterünk, bölcs Nesztorunk voltál nekünk tanártársaidnak és pedig nem csak azoknak, a kik egykoron az iskola padjain ültek előtted és hallgatták ajkaidról az életnek beszédét, a mit a te páratlan szorgalmad a szent könyv aranybányájából aknázott és az élet tanitó mesterének, a históriának oktatásából merített; de mester voltál azoknak is, a kik mint felnőtt emberek egyenesen tanártársaiddá lettek. Szellemed hatalma, szelídséged, szerénységed, fáradtságot nem ismerő előzékenységed és minden lépésedet szigorúan mérlegelő lelkiismeretességed megbóditotta őket is. Igazi élvezet és üdülés volt ránk nézve minden perc, mit veled töltöttünk ; de nem csak élvezet és üdülés, hanem a legtisztább, a legnemesebb lelki épülés, egyszersmind hatalmas ösztön az önképzésre, az önmérséklésre és a kötelesség hűséges teljesítésére. Innen van, hogy most, a midőn elragadtatol tőlünk, ijedve kiáltunk utánad : édes Atyám, édes Atyám 1 És buzgón könyörgünk Elizeussal : „Legyen a te benned való léleknek kettős mértéke mirajtunk.“ Midőn igy a bucsuzás pillanatában mély hálával és igaz köszönettel emlékezünk hozzánk való jóságodról, egyúttal áldjuk a gondviselő Istent, a ki benned a lelki kiválóságnak oly bő mértékével ajándékozta meg főiskolánkat s közelebbről minket tanártársaidat. Veszteségünk fölött való mély kesergésünkben édes vigasztalást nyújt annak tudata, hogy nem csak éltedben voltál javára, de holtod után, áldott emlékedben is, kiváló hasznára leszel intézetünknek. Fényes példád messze bevilágítja ennek pályáját. Másrészről pedig vigasztal az az égi hit, hogy ha Isten akarata szerint futjuk meg pályánkat, ismét találkozni fogunk veled a boldog lelkek társaságában. És most fájó szívvel, könnyes szemmel letesszük testedet e sötét sírba, adjon neki az Isten ott csendes nyugodalmat; lelkedet pedig fogadja be az örök világosság hona ! Amen ! Csomasz Dezső főiskolai senior beszéde a föisk. ifjúság nevében. „Megszűnt a mi szivünknek vidámság', siralomra fordult a mi örömünk,u (Siralm. A7. 15.) Méltán veszszük ajkainkra a kesergő próféta e szavait, midőn utolsó útjára kikisérve, megállítjuk még néhány perezre a koporsót, hogy végső búcsút, utolsó Isten-hozzádot mondjunk a benne szendergő nagy halottnak. Főiskolánk tisztes, ősz Nesztora kiszenvedett; a jóságos, szerető szív megszűnt dobogni; a szelíd szemek lezárultak, a beszédes ajkon megfagyott a szó; elnémult a bölcs Gamáliel s a hű tanítványok szemében egy gyémántcsepp ragyog: a bánat, a fájdalom, a szeretet, a hála forró könycseppje. De mért szorul el szivünk ? Mért sötétüli a bánat arcunkon? Mért reszket köny a szemünkben? Hisz nem haltál Te meg. Nem! Mennybe mentél, megdicsőültél, haza mentél. Oh, mi hiszszük, hogy a halottaknak fényes álmuk van. Az örökkévalóság. Igen, mi hiszszük a sirontűli, az örök életet, a halhatatlanságot, mégis olyan nehéz ez a búcsuzás, úgy fáj megválnunk attól, kit mi úgy szereténk, mint fiuk az édes atyát, s ki minket úgy szeretett, mint édes atya a gyermekeit. Avagy nem méltán kötnek-e minket a hála és szeretet megszentelt érzelmei a nagytudományu, sz'etidlelkü, szerető szivii tanárhoz, ki ismereteinket tudása gazdag tárházából oly odaadással bővitette s nemes lelke melegével belénk oltotta, melengette, ápolgatta a kötelességteljesítés, hitbuzgósig, apostoli lelkesedés magvait. De gyarló az én ajkam arra, hogy Téged magasztaljalak s szerénységedet ismerve, megtiltja ezt nekem a kegyelet is. sirod előtt, hogy tanuljunk Tőled újra hinni, szeretni és dolgozni. A kegyelet, mélységes hála és szeretet pálmaágát leteszszük sírodra, szivünkben a halhatatlanság hitével és reményével, szemünkben a fájdalom forró könyeivel veszünk búcsút Tőled. Legyen álmod édes. A viszontlátásig : Isten veled ! Te pedig jó Istenünk, édes Atyánk! Csendesítsd le a kesergő szivek fájdalmát, küldd, oh küldd el hozzánk mindnyájunkhoz a te vigasztaló szent Lelkedet, hogy megnyugodjunk akaratodon és a tieid lehessünk mind életünkben, mind halálunkban. Amen. É’etrajzi adatait következőkben adjuk. Született 1832 januárius 18-ikán , atyja Tóth Dániel, anyja Bernáth Zsófia voltak. Az élénk szellemű fiúcska már lü-éves korában kikerült a szülői házból, amennyiben 1842 szeptember elején, „német szóra“ Pozsonyba vitték s ott is maradt 4 éven át 184G jun. végéig. Ez alatt a német nyelvet annyira elsajátitotta, hogy később csak irodalmilag kellett magát tovább képeznie, hogy eljusson a nyelvismeret azon fokára, mely képessé tette volna őt német nyelvű gyülekezetben az egyházi szolgálat teljesitésére, a mire egy amerikai német által föl is szólittatott. 184ü november elejéD átjött a pápai ref. collegiumba a gymnasium AAL osztályába s Pápán végezte a bölcsészeti I. és II. évfolyamot. Mint kölcseszethallgató vett részt 16 éves korában a magyar szabadságharcban, a szépért, jóért és igazért heviilő lelke indításából. A szabadságharc leveretése után tovább folytatta theol. tanulmányait, melyeket 1854-ben fejezett be, s azután 8 hónapon át Csepen, a Thaly-családnál nevelősködött, majd 1855-ben ismeretei bővítése végett külföldre ment s egy évet az
