Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-03-04 / 9. szám
133 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 134 Az ifjúsági egyesületek célja megmenteni az ifjúságot attól, hgy erkölcstelen szórakozásokat keressen, melyek testi, szellemi és erkölcsi épségét tönkre teszik, megmenteni pedig tisztességes szórakozást adhatás nyújtása által. Fölteketjük a kérdést, hogy manapság mit teszünk mi az ifjúság érdekében? s a felelet az, hogy gondoskodunk ugyan arról, hogy kenyér pályára képesítve legyenek, de ezzel azután összes társadalmi tevékenységünk ki van merítve. Pedig ha mi nem vesszük észre, hogy itt teendőnk volna, észreveszi a bűn, a világ s a romlatlan ifjút behálózza s a maga rabjává teszi. Fermaud nem adott arra nézve utasítást, hogy hogyan kellene hazánkban szervezni az ifjúsági egyesületeket, szerinte ezt minden nemzetnek a maga indivudalitására kell bízni; minden nép maga ismeri legjobban szükségleteit s maga ismeri a szükségletek fedezésére szolgáló eszközöket. A magyar faj gondolkodása, életviszonyai eltérők az angoltól, s igy hiba volna az angol mintát minden további nélkül magyar viszonyokra alkalmazni. Arról kell tehát gondoskodnunk, hogy az ifjúsági egyesületek célját Magyarországon magyar módon érjük el, kívánatos csak az, hogy elérjük, s igy az evangéliom szellemét betölteni igyekezzünk. Jó kivánatokkal Magyarország tovább fejlődése iránt rekesztette be Fermaud ur mind a két előadását. Válasz a pápai fogymn. tanári karnak. E lap f. évi 6. számában a fogymn. tanári kar néhány tagjáról több oldalról jött hallomás és személyes tapasztalat utján szerzett erősségeim alapján tett megjegyzéseimre, most a tanári kar válaszát olvasom, a melyre kötelességemnek ismerem válaszolni, kérve a szerkesztő urat ennek közlésére. Megvallom, bizonyos megütközéssel olvastam ezt, mert nem vártam a tanári kar nagyobb részétől azt, hogy midőn általuk is tudott dolgok, általuk is ismert társaikról szóba lesznek hozva, akkor azt mondják: a ki azoknak viselt dolgait szóvá teszi, az az egész tanári karral áll szemben. En azonban optimista vagyok, s szeretem hinni, hogy a tanári kar nagyobb része, a kiket személyes érintkezésből és tevékenységük irányát szemlélve, megtanultam szeretve tisztelni : politikából tette azt, hogy ez ügyet a tanári kar ügyévé tette. — Ugyanis, vagy a kollegialitás érzete vezette őket e lépésre, a mely esetben tettök némileg érthető; vagy ped'g azon czélból szóltak testületileg, hogy mivel én első közleményemben csak lényeket említettem s nem részleteztem s a mi fő, nem bizonyítottam : majd kiugratják a nyulat a bokorból s igy az egész ügy ódiuma rászáll azokra, a kiket tulajdonképen illet. Ez esetben is értem eljárásukat, sőt elismeréssel vagyok iránta, mert helyes utón haladnak. Azonban : tertium non datur! Mert ha az egész testület menthetőnek tartja azon tényeket, a melyeket az egész vidék elitéi, a melyeknek bebizonyítását 4—5 tanárra mindig magamra vállalom, hát akkor jól van, a közügy érdekében az egész tanári karnak állok elébe. De nem hiszem, nem hihetem, hogy az egész tanári kar helyeselje azt, a mit tanáraink egy része a közelmúltban tett. S ha mégis igy állana a dolog — amit mondom még csak elképzelni sem szeretek — az esetben jobb, ha egyházkerületünk megszünteti a főgymnásium fen tartását, mert akkor nincs rá remény, hogy a belőle anyaszentegyházunkra kiáradó haszon arányban legyen a fentartás költségeivel. Azt mondja a tanári kar, hogy én őt „keresztyéni jóindulat nélkül és igaztalanul“ támadtam meg. Én — ha valaki elolvassa czikkemet, láthatja, hogy — nem a tanári karról, hanem annak egy részéről szóltam. „A keresztyéni jóindulat nélküli és igaztalanul“ kifejezést azonban, az egész tanári karral szemben is, határozottan visszautasítom. Meg akarja czáfolni a tanári kar azon állításomat, hogy a tanárok egy része az istenitisztelet gyakorlásában nem mutat az ifjúságnak olyan példát, mint a milyet egy felekezeti tanárnak mutatni kellene. A mit erre felhoz, az igen kevés erősség azok előtt, a kik látván: látnak; hallván: hallanak. Azokkal a „többnyire“, „akárhányszor“, „néha-néha“ általános kifejezésekkel, e lap királyhágontúli olvasói előtt imponálhatnak, de nem előttünk, a kik itt a közelben ismerjük a viszonyokat. 1895. szeptember végén egy vasárnap délelőtt Pápán templomban voltam s az ifjúságot csak 3 tanár kisérte. En ezen megütköztem s azt az értesítést nyertem illetékes helyről, hogy felváltva minden vasárnap más-más tanár megy templomba. En ez ellen felszólaltam e lap hasábjain s az eredmény az lett, hogy ezen eljárást beszüntették. 1896-ban márc. hóban ismét voltam Pápán templomban s menet láttam, hogy egy fogymn. tanár az ő olvasóval felszerelt róm. kath. vallásu nejét az ifjúság szeme láttára kiséri. Figyelmes lettem 1 Elkísérte nejét az illető a római katholikus templomig s onnét gondolom haza ment, mert a mi templomunkban akkor nem volt. Ugyanezen óv julius havában ismét voltam Pápán templomban s az egész tanári karból egy tanár vett részt az isteni tiszteleten. 1891. jul. hava elején egy templomban létem alkalmával nem láttam egy tanárt sem. Ugyanezen év szept. 26-án lelkész felavatás alkalmával én hirdettem az Isten igéjét s 6 tanár hiányzott a templomból. 1899 ben egyszerű földmives emberektől hallottam, hogy a tanárok legnagyobb része a szünidő alatt sohasem megy templomba. Az ifjúság körében pedig általánosan tudott, látott és ami elég fájdalmas, általánosan hirdetett dolog, hogy van olyan tanár, aki nagyon jó, ha 2 hónapban egyszer megy templomba. Ilát ez az : „igazi kálvinistaság“ ? Ez az Isten igéjének szivbeli óhajtása ? Ez az, amit a tanárnak mutatni kell az ifjúság előtt? Azt mondja a tanári kar, hogy ök „nem szolgai kényszerből keresik az Isten házát.“ En elismerem, hogy szabályzatban vagy írott törvény által nincsenek kényszerítve az Isten házának keresésére ! De azt meg a tanári karnak kell elismernie, hogy az ifjúságnak a templomba járásra vonatkozó szabályzata némileg neki
