Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-25 / 8. szám
119 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 120 gyenek kálvinista jezsuiták, a kik a mi anyaszentegyházunknak legnagyobb veszedelmei. De még világosabban mutatja cikkező urnák roszszul értesültségét, vagy rossz hiszemüségét, hogy a legutóbbi lelkészválasztásból is fegyvert akar kovácsolni a tanári kar nagy többsége ellen, vádolván őket törvényileg tiltott korteskedéssel. Hát ez kereken kimondva nem igaz. A tanári kar egy része tiszta meggyőződésből cselekedett s legszentebb jogát gyakorolta akkor, midőn a törvény korlátái között határozottan küzdött azért, mert mást kívánt e díszes helyre emelni. Az meglehet, hogy a megválasztottról táplált itél tűkben tévedtek, — hisz tévedni emberi dolog — de legszentebb jogaiknak lelkiismeretes gyakorlásáért akkor is nem elitélést, hanem dicséretet érdemelnek ebben az alkalmazkodni kész, kegykereső világban. S ha Ítéletük előítéletnek, aggályuk alaptalannak bizonyul a jövőben: annak bizonyára ők örülnek legjobban. 8 őszinte szivből kívánjuk mindannyian, hogy annak is bizonyuljon. Cikkező ur tehát ott a távolban örömmel megnyugodhatik abban, hogy rosszul informálták s igaztalanul támadott. De mi még szomorú szívvel vagyunk kénytelenek rámutatni arra a tényre, hogy ez az igaztalan támadás a kerület és a főiskola hivatalos lapjában jelent meg, abban a lapban, melyet egyik tanártársunk szerkeszt. Megjelent egy oly támadás, mely nem használhat senkinek, sem az ügynek, sem egyes személyeknek. De ártani árthat. Több jóindulatot és nagyobb keresztyéni szeretetet kérünk. Mint igaz kálvinisták vágyva vágynánk tapasztalni a valódi krisztusi szeretetnek tényekben való megnyilatkozását. A biblia szavaival zárjuk sorainkat: „E földön békesség és az emberekhez jóakarat.“ A pápai ev. ref fogymn. tanári kara. Alulírottak kijelentjük, hogy a fogymn. tanári karnak Bállá Endre ur cikkére vonatkozó „Nyilatkozatához“ nem járultunk hozzá. Faragó János. Körös Endre dr. Miként Balia E. cikkét, úgy ezt a nyilatkozatot is szóról-szóra közlöm. Első és második pontjára az egyenes választ Bállá ur részére tartom fönn. Én e nyilatkozatnak csak az utolsó pontjára válaszolok. Ebben is csak arra, a mi helyteleníti, hogy7 Bállá Endre cikke e lapban megjelenhetett. E tekintetben az én felfogásom ez: ha már egyszer nekem valami mulasztást avagy helytelen cselekedetet terbemre rónak, sokkal jobban szeretem, sőt csak azt helyeslem, ha nyíltan s nem a hátam mögött sűgva-búgva teszik ezt. A helyett hát, hogy megharagudnám a nyilván szólóra, inkább köszönetét mondok neki, hogy módot nyújt a valóságnak talán meg nem felelő híresztelés nyilvános megcáfolására. Úgy gondolom, igy vélekedik mindenki, a kinek a nyilvánosságtól félnie nem kell. . . A papi, tanítói és tanári pályán a példaadás a hivatalos működésnek együk kiváló része. A közfelfogás szerint pedig a hivatalos működést, tisztességes formában, mindig bírálat tárgyává lehet tenni. . . Egyébiránt csodálkozom, hogy az egész tanári kar sértve érzi magát; hiszen Balia E. nem az egészről, hanem annak csak „egy részéről“ szól, tiszteletet adva a kivételeknek. A kire nem tartozik, hát ne vegy^e magára, a mit Bállá mond. A mi a „több jóindulat és nagymbb keresztyéni szeretet“-rŐl való leckéből engem illet, erre nézve azt mondom : a jóindulat és szeretet irányulhat egyesekre és a közügyre. Igen természetes, hogy örömömre van mindig, ha bárki iránt is jóindulatot és szeretetet mutathatok szóval és tettel. Tehát törekszem is rá. De az egyes személyek iránt való jóindulat és szeretetnek kell, hogy mindig fölötte álljon a közügy iránt való jóindulat és szeretet. Amannak meg kell hátrálni emez előtt. E részben hitvallásom, hogy ha melegen ápolt baráti érzelmeimet kellene is áldozatul hoznom, hát föláldoznám a közügy érdekében ; mert amicus Plato, amicus Aristoteles, séd maxime amica veri tas. Balia E. cikkét is abban a határozott meggyőződésben adtam ki, hogy az csak hasznára lehet a vallásos és egyházias nevelésnek, mint közügynek. Különben olvassa el bárki e lap mult évi 30., 31. és 32. számaiban közölt azt a felolvasásomat, a mit a Tiszántúli Ref. Tanáregyesület közgyűlésén, Hódmezővásárhelyen tartottam: meg fog győződni, hogy már csak az ott kifejtett elveimnél fogva (a miket a közgyűlés nagyon helyeselt) se tagadhattam volna meg Bállá cikkének közlését. . . E felolvasásból jónak látom ide igtatni a következő részt: „Főleg azonban a nyilvános istentiszteleteken való szorgalmas részvételben nyilvánvaló buzgóság az, a mit tőlük is (a tanároktól) méltán megvárhat egyházunk a vallásos nevelés érdekében. Tudvalevő dolog, hogy legalább a délelőtti istentiszteletre való megjelenésre mindenütt kötelezzük növendékeinket. Ámde lehetne-e ennek rájuk nézve építő hatása, ha nem látnák a mi jó példánkat; nem csak a vallástanárét, hanem mindnyájunkét; ha azt tapasztalnák, hogy mi csak elvétve megyünk templomba, mintha épen csak úgy7 tévednénk oda ?! Nem kevésbbé lenne rossz hatással, ha azt vennék észre, hogy a tanárok a templomba járást illetőleg úgy akarnak magukon könnyíteni, hogy csak felváltva járnak templomba; egyik vasárnap a tanárikar egyik fele, a másikon a másik fele, mintegy kirendelve. Hát még ahoz mit szólna az ifjúság, hogy az intézet igazgatója a templomi mulasztásokat ugyan igen szigorúan veszi, de ő maga soha se megy7 templomba, a parádés istenitiszteleteket kivéve. Ugyan lehetne-e ily esetben kivánt eredménye az ifjúság templomba erőszakolásának ? ! Egy vallástanártól tudom, a ki rendesen elszokta kisérni növendékeit a templomba, hogy azzal gyanúsították növendékei, hogy ő is csak azért megy7, mert neki, mint vallástanárnak kötelessége ott lenni. Az ifjúság tehát még a vallástanáráról se tette fel, hogy önként, pusztán a lelke indítására siet az Ur házába. És miért nem tette fel? Azért, mert más tanárt csak elvétve
