Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-25 / 8. szám

121

Pt IN AN TÉLI protestáns lap

122

láthatott az istentiszteleten. Az ifjak hát úgy okoskodtak, hogy ha ezek — és a mit az ifjak szintén hamar észrevesznek, az intelligens osztály -— nem igen érzik szükségét a szent gyülekezet látogatásának: épp igy van ezzel a vallástanár is, csakhogy ő még se maradhat el, mert neki kötelessége a növendékeket a templomba kisérni. Ily vélekedés mellett valóságos teher volt nekik is az istenitisztelet látogatása és ki kételkedhetnék benne, hogy nem egyszer mondották maguk közt: ej, ha az érettségit leteszem s nem olvasnak vasárnaponkint névsort, milyen jó lesz akkor; majd én is csak úgy megyek templomba, ha nekem tetszik. És mi nagy sajnálattal tapasztaljuk, hogy ifjaink ezzel a szabadsággal teljes mértékben élnek is mindjárt, a mit élhetnek.

Imre, tisztet uraim! — milyen súlyos következtetést von le az ifjúság egy olyan körülményből, a mi első tekintetre nem is látszik valami jelentékenynek. Abban a nézetben vagyok azért, hogy a tanárok, mint nevelők kötelesek megjelenni az istenitiszteleteken mindannyian és mindig, a mikor az ifjúság is tartozik ott lenni; kötelesek még akkor is, ha mint emberek nem éreznék is szükségét az Ur háza látogatásának. Sőt mivel az iskolák helyén a szünidőkben is sok tanuló szokott időzni s mivel ezektől a szülőik rendszerint megvárják, hogy templomba menjenek, még ha maguktól nem mennének is, ezekre való tekintetből azt is helytelennek és károsnak kellene tartanunk, ha a tanárok a szünidőben a templomot teljesen elhanyagolnák s ezáltal tápot nyújtanának annak a kedvezőtlen és káros véleménynek, hogy ők is csak akkor mutatják magukat az istenitiszteleten, a mikor nem szabad elmaradniok s szinte örülnek, hogy a szünidőben e részben is szabadok.

Ifjúságunk vallásos nevelése szempontjából az sem épen jelentéktelen dolog, hogy a tanár családja, neje és leánya is úgy legyen ismeretes, mint a kinek örül a szive, mikor templomba megy.“

A mi a békességet illeti, legyenek meggyőződve az illetők, hogy én örülnék legjobban, ha az teljes Őszinteséggel minél előbb helyreállna. Ide irányuló minden törekvést igaz jóakarattal üdvözlök és támogatok.

Szerkesztő.

A népiskolai tanitástervek kérdéséről.

(Vége.)

A második csoportot azok képezik, kik az összes elemi népiskolák számára csak egy s ugyanazon tanitásterv alkalmazását tartják helyesnek. Álláspontjuk igazolására különféle változatokban a Földes Géza érveit hangoztatják.

E két ellentétes irány között még egy harmadik vonja magára figyelmünket, melynek hivei azt kívánják, hogy a népiskolák tanitásterve átalános vonásokban egy legyen: a tanterv általános része megjelölvén a népiskola általános célját, ennek keretében a tanterv átalában a tanítók számához arányosítva legyen, különkfilön részletesen megjelölve a tanitási anyag terjedelme;

s az 1—2 tanítóval bíró iskolákra vonatkozó részben a tanitási anyag lényegének megtartása mellett a részletekben takarékoskodni kell. A tantervhez az 1, 2, 3 és több tanitós iskolák számára külön módszeres utasítások kellenek; „az osztályok összevonása sa tantárgyak csoportosítása utján a közvetlen tanítás lehetőleg kiterjesztetvén, az u. n. csendes foglalkozás a kikerülhetlen esetekre legyen visszaszorítva.J Földes G. is szól erről, de ő e feladat megoldását nem a tantervtől, hanem a tanító „ügyességétől“ várja.

Tagadhatatlan, hogy a külön tantervek kiveinek érvelésükben sok megfontolandó van, viszont ellenfeleiknek is igazok van abban, hogy a népnevelés egységének a lehetőségig való fenntartása nagyon kívánatos dolog. Ha a szélsőségeket elkerülve, középirányban „sikerülne“ a tanterv kérdésének elintézése, egyesítvén mindkét irányból annyit, a mennyit Összeegyeztetni lehetséges : az lenne e dolognak legszerencsésebb megoldása. És nagyon valószínű, hogy ha pl. az állam részéről a közvetlen fenhatósága alatt álló népiskolák számára többféle tanterv lesz is kibocsátva, ezeknek készítői nem fogják szem elől téveszteni azt a kettős célt, hogy a népiskolák különböző berendezésének a részletekben nyilvánuló figyelembevétele mellett, mindegyik rész megfeleljen a népnevelés általános feladatának.

Földes Géza pedig nemcsak azért érdemel nálunk is kiváló figyelmet, hogy a népiskolák tanitástervének kétségen kívül érdekes kérdésével foglalkozik, hanem különösen azért, mert falusi népiskoláink életének egy régi, s a korszerű haladás legfőbb akadályául szolgáló betegségére is erélyesen reámutat.

Ha azok az 1868. XXXVIII, t.-c. által elrendelt (s 32 év lefolyása óta nagyrészt még mindig csak „eszményi“) dolgok, melyeket Földes G. elősorolt, minden népiskolára nézve kivétel nélküli valóságok volnának, akkor az ő előadásának hatása alatt talán nemcsak a M. P. Társaságban, hanem azon kívül is sokkal többen sorakoztak volna az egységes tanitásterv mellé „még azok közöl is, kik évek során át a külön tantervek hivei voltak.“ Tudjuk azonban, hogy ha valaki a magyar népnevelés ügyének állásáról pusztán az 1868 óta papírra tett törvények s rendeletek ismerete alapján alkotna fogalmat önmagának, az illető e tárgyat illetőleg alapos tévedésben ringatná magát. A magyar népiskolának az a végzetes szerencsétlensége, hogy a milyen divatos dolog nálunk „a nép nevelés szent ügyének fontosságát“ uton-utfőlen hirdető frázisok hangoztatása : épen olyan általános jelenség, hogy midőn a „szent ügy“ előbbrevitelét célozó §-ok végrehajtásáról van szó, akkor a mi ügyünk barátai közül igen sokan „elkedvetlenülve félreállanak.“ Az egységes tanterv jelszavával zárkózottan sorakozó csoportnak épen az a gyenge oldala, hogy papirosvárnak sáncaira helyezkedett. „Egy-egy iskolára legföllebb 60 (nem is tanuló, hanem) iskolakötelezett, az iskolák teljes fölszereltsége, tankönyvek s taneszközök ingyen (v. hitelben) kiosztása, pontos iskolalátogatás— mind szépen festenek ezek — a papíron; de mi a valóság? Ne is mondjuk;