Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-18 / 7. szám
103 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 104 tele tömjük is lelkesítő, buzdító cikkekkel, nem sokat lendítünk az anyaszentegyház ügyén. Midőn pedig az ember azt olvassa az egyik lelkésztársa tolla után, hogy „az ige elvesztette erejét;“ a másiké után pedig, hogy „a katholizálással az egyén nyer s csak az egyház vészit“ (Lásd Prot. E. és Isk. Lap 2 sz. 20 lap): az ember gondolkodóba esik, hogy nem volna-e célszerű megújítani, kiterjesztve az egész egyházkerületre, — még pedig tekintet nélkül a szolgálati évre, — a pápai egyházmegyének 1843-ban Mihályházán 13. p. alatt hozott következő közgyűlési határozatát: „A 3 évet be nem töltött lelkészek és s. lelkészeknek kötelességévé tétetik, hogy az esperes által kijelelt textus vagy téma fölött évenként egyházi beszédet, illetve értekezést írjanak. A ki ennek eleget nem tesz, a neve a jegyzőkönyvben megemlittetik, a candidatusok pedig rendes lelkészi hivatalba bocsáttatni nem fognak.“ Nem mondom, hogy ezt tegyük, mert tudom, hogy indítványomért szánó mosolyban részesülnék. De ha p. o. ez gyakorlatban volna s főt. püspök urunk egyházi beszéd írásra mindegyik egyházmegye lelkészi karának más textust, egy egyházmegye lelkészi karának pedig értekezésre kitűzné ezt a thémái: „A ref. lelkész teendője a vegyes házasokkal szemben, feltüntetve az egves esetekben követett saját eljárását:“ gondolkozzunk csak rajta, mi eredménye lenne annak ? Ha a jelige alatt beérkezett munkákat, az egyházker. lelkészi értekezlet által választott három bíráló bizottság megbírálná s az egyes egyházmegyékből beérkezettek közül 2—'2-t kinyomatásra ajánlva, azok egy füzetbe gyűjtve a kerület által kinyomatnának s a lelkészi könyvtárak részére díjtalanul kiosztatnának: gondolkozzunk csak, mi lenne ennek a következése ? Először is az, hogy nemcsak a tehetségesebb, de kényelemszerető, hanem a kevesebb alkotó erővel biró emberek is — mivel ambíció mindenkiben van —, midőn sorba kell állani a munkára: kifejtenék legjobb erejűket, tehetségűket. Másodszor pedig az, hogy az egyházkerület lelkészi kara termelésének gyöngyeiből évenként egy szép egyházi beszéd és egy gyakorlati theol. füzetet ingyen nyernének a kebelbeli egyházak lelkészi könyvtárai. Mert hogy ily absolut értékű munkáknál a más kerületbeli előfizetők és vevők a nyomatás költségeit megfizetik, az kétséget nem szenved. — Nyerne tehát egyházkerületünk; de nyerne főként az egyetemes ref. egyház ! Vagy tál án azt mondja valaki, hogy ez gyermekes eljárás lenne a lelkészekkel szemben ? Hát az önképzés és a munka gyermekes ? ! Azt mondja Szerkesztőnk ugyanezen bekezdés alatt: „a tanítóknak és tanároknak is lebegjen szemük előtt mindenha, hogy . . . semmisem adhat itt e földön igaz boldogságot, csak az „Isten félelme.“ Őszinte szivvel üdvözlöm ezen nyílt, egyenes szavakért. Valóban itt az ideje, hogy belássa mindenki, hogy az anyaszentegyház építésénél, csak jó alapvetés után, helyesen, megfelelően készült falazatra lehet olyan fedelet vagy tetőzetet rakni, a mely biztosítja az épület fenmaradását. Legyen egy épitésnél rósz az alap s építünk rá : összeomlik az egész épület. Vagy a jó alapra tákoljunk össze rósz falazatot: magával rántja az egész tetőt. Vagy tegyünk rósz tetőt a szilárd falépitményre: az eső elmossa, az idők viharai megrongálják. Hogy tehát az épület biztos, lakályos legyen és megnyugvást adjon, arra feltétlenül szükséges : a munkások egyöntetű közreműködése. Az Isten országa eljövetelének érdekében szükségesnek tartja Szerkesztőnk azt, hogy megállapítsuk az egyházfegyelem mértékét és módját. Mindenesetre fontos; de nem kevésbbé kényes kérdés is. Erre nézve azonban most nem nyilvánítok egyéni véleményt, mert közelebbi lelkészi értekezletünkön úgyis tárgyalás alá kerül s akkor becses engedelmével — lelkészi körünk megállapodását részletesen fogom közölni. Teendőink között végsőnek említi Szerkesztőnk leányinternátusunknak önálló tanintézetté fejlesztését. Szerény véleményemet e tárgyban e lap 1898. évi 36. számában kifejtettem. Nagy örömömre szolgál, hogy e tekintetben találkozom főt. püspök ur véleményével, a ki közelebbi püspöki jelentésében a fejlesztés irányát és méretét oly szépen és köztetszést aratóan mutatta ki. Hála a jó Istennek, az ezen célra tett kegyes adományok most már némileg fedezik az önálló tanintézetté fejlesztés költségeit s igy reményünk valósul : a gyenge csemete, terebélyes fává növi ki magát. Ámbár magam is látom, hogy cikkem egy kissé hosszúra nyúlt, mindazáltal sürgős teendőink közé a magam részéről is sorozok egyet, a mely ha nem is fontosabb, de a fölebb megemlítettekkel legalább is egyenlő nagy jelentőségű. És ez a lelkészi értekezletek tartása s azok lanyha munkásságának pezsgőbbé tétele. Ha lehetne telkemet önteném toliamba, hogy meggyőzzek minden lelkész testvéremet arról, hogy milyen áldásos hatása van ennek reánk s mily nagy szükségünk van nekünk — különösen napjainkban erre. Tapasztalatból mondom ezt, mert 7 lelkészből álló kis körünk már 6 éve működik minden évben más-más egyházban tartva értekezletét. És még nem érezte közülünk senki, hogy terhes, hanem hogy gyönyörűséges. Összejövünk, azután a kitűzött kérdéseket letárgyaljuk s végül elmondjuk egymásnak egyházaink egy évi eseményeit. Vitatkozunk testvéri szeretettel, tanácsoljuk egymást. Én ezt igy tettem, igy jobb; a másik azt mondja i emigy célszerűbb s végül: a jobb győz! Azután haza térünk megerősödve, a további munkára fellelkesedve, hozván magunkkal sokszor a legnehezebb kérdések megoldására is útbaigazítást, jő tanácsot, okulást. És mégis, bár mindenki érzi, a hol van: jótékony hatását; a hol nincs: hiányát; mégis ez a fontos ügy nincs úgy felkarolva kerületünkben, mint kellene. Alig van egv-két egyházmegye, a hol a szó valódi értelmében munkálkodik. Sőt még kerületi lelkészi értekezletünk lefolyása sincsen azon a magaslaton, a melyen kellene állania. Nem akarok ezen tárgyba mélyebben belebocsátkozni, csak az evang. egyetemes lelkészértekezlet által tárgyalásra kitűzött 3 thémát említem meg.
