Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-18 / 7. szám
101 1. Egyházi adózási viszonyunk reformálását s igaz ságosabb s egészségesebb alapokra fektetését. 2. A stóla eltörlését s mivel ez 1 elkészi jövedelemnek vétetett a jelentő ivekben s utána °/0-ket fizetünk a gyámoldába : 3. A stólának átalány összegben leendő megváltását. Szentgál, 1900. Gózon Gyula. r lelkész, Egyröl-másról. (Vége.) A mi néptanítóink alapfizetésének felemelését illeti, mozgalmukkal határozottan méltányos alapon állanak. Fizetésük nemcsak hogy azon nagy felelősséggel nincs arányban, a mely vállaikat nyomja ; de még az állásuknak megfelelő családfentartást sem biztosítja. Ha pedig meggondoljuk, hogy a vallásminiszter az állami tanitók túlnyomó többségének alapfizetését máris 500 frtra emelte, sőt elvileg kimondta, hogy mindét oda akarja emelni; a felekezeti tanítókról pedig szót sem emel: akkor nem szabad várnunk e tekintetben a tanitók mozgalmát, hanem az első lépést az egyetemes egyháznak kell megtenni, mert a tanitók érdeke az egyház érdeke. És ha ma az országos kormány szemei előtt nem a tanügy államositása, hanem az egyetemes tanügy fejlesztése lebeg, akkor nem is zárkózhatik el a felekezetek méltányos kérelme elől. Sokkal nehezebb ennél kántor-tanitóink nyugdíjügyének megoldása, mert itt a miniszter határozott, merev álláspontjával állunk szemben. Azt mondja a vallásminiszter a konventhez intézett 1898/34902 szám alatt kelt leiratában: „Minthogy az 1875. XXXII. t. c. 1. 2, és 3. §§-aink és az 1891. évi XLIII. t.-c. 1. §nak világos szövegezése szerint az orsz. tanítói nyugdíj és gyámalap kizárólag csak a tanitók és nem egyszersmind a tisztán egyházi célokat szolgáló kántorok javára is létesült — ki kell jelentenem, hogy azon kívánságnak, hogy az ev. ref. kántortanitók összes és igy kántori jövedelmeik után is részesüljenek az orsz. tanítói nyugdíj és gyárualapból végellátásban, csak az esetben tehetnék eleget, ha az alkalmazott kántortanitók részére a kántortanitói állomás egész illetménye tisztán tanitói fizetéskép biztosíttatnék és a kántori teendőkért ezen felül külön dijazásban részesülnének.“ A már kilátásba helyezett orsz. tanitói nyugdij-revizió alkalmával kell tehát elkövetnünk mindent azért, hogy ezen említett törvényezikkek kántor-tanitóink méltányos óhajának megfelelően legyenek megváltoztatva. Teendőink között megemlíti Szerkesztőnk, az egyházi adóügy rendezését. Valóban jól mondja, hogy életbe vágó kérdés. Mivel azonban ez olyan dolog, hogy statisztikai adatok nélkül róla alapos munkát, javaslatot tenni majdnem lehetetlen, itt az egyes ember keveset tehet. Hogy azonban egyházkerületünk lelkészei 102 nem foglalkoztak volna érdeklődéssel ezen kérdéssel: ezen kifejezést nem érdemeltük meg. Gondoljunk csak vissza, ha jól emlékszem ezelőtt már 3 évvel e lap több számában —1—-r. alárással egy konkrét javaslat lett közölve s előtte és utánna egyesek, értekezletek foglalkoztak e kérdéssel. E mellett, ha átgondolom egyházmegyénk egyházainak adózási rendszerét s látom, hogy 3/4 részében javitás történt a régi méltánytalan rendszeren, akkor azt kell mondanom, hogy igenis foglalkoztunk e kérdéssel. És hiszem, hogy ezért nem igen hallani nálunk panaszt az egyházi adózás miatt. Egyik helyen az osztályba sorozás, másik helyen a birtok adó utáni kivetés vált be, a harmadik helyen meg a szeli élyszám és birtok utáni kivetés keltett megnyugvást: a mód nem határoz, csak a teher a tehetséghez arányosítva legyen s a mi fő: megnyugvást szerezzen. „Isten országa eljövetelének érdekében fokozott munkásságot kell kifejtenünk,“ tulajdonképp ezzel kezdi szerkesztőnk programmját és itt legelső sorban is az Isten igéjének buzgó és lelkes hirdetését említi meg s azt úgy gondolja célra vezetőnek, ha vele a gyomot, a ferde kinövéseket kíméletlenül irtjuk. Nagyon helyesen! Mi lelkészek vagyunk az egyes gyülekezetek örállói, vezérei s úgy isteni, mint emberi törvény szerint mi vagyunk a felelősek gyülekezeteink nem megmaradása, de fejlődéséért. Isteni eredetű fegyverünk volt eleitől fogva s lesz ezután is az ige. Ereje örökkétartó ; de haszna attól függ, hogy kinek kezében van, hogy ki, miként tudja forgatni. Mert az, a mit Barla Károly ur mond, hogy: „rendszerünk az igehirdetést a prédikátorra nézve hosszú időn át terhessé, a gyülekezetre nézve szinte hatástalanná teszi,“ ez nem azt teszi, hogy népünkre az igehirdetés általában elvesztette hatását és erejét, mert a hol ez megtörténik, ott az igehirdedetés, nem a szó valódi értelmében veendő igehirdetés! Okát ennek maga Barla ur adja meg, midőn azt mondja : „ — mi korombeliek — úgy jöttünk el az iskolából, hogy épen a bibliát nem tudtuk.“ Hogy ez az oka: nekem is hitem és meggyőződésem. Es mig theol. önképzőkörünkben az egész tanév alatt beadott dolgozatok száma csak hattal haladja túl a theologusok számát; mig a kitűzött pályakérdésre fogni kell a pályázót, mint most 3 éve történt*); mig theologusaink az önálló munkásságot csak annyira szokják és szeretik meg, hogy még a lelkészképesitő vizsgára is plágiummal állanak elő, mint a hogy ezt pár éve kettő megtette, végül mig theol. akadémiánkon a cura pastoralis helyett a német nyelvtant tanítjuk,**) mint a mult évben történt: addig ha lapunk minden számát *) E pontnál nem mentségül, csak némi felvilágosításul megjegyzem, hogy a lelkészi fizetések szegényes és rendezetlen volta az utóbbi 10—12 év alatt nem csak az okozta, hogy igen kevesen jöttek erre a pályára, de azt is, hogy e kevesek között még kevesebb volt, akinek jó, vagy épen jeles érettségi bizonyitványa lett volna. E tanév elején a budapesti és a sárospataki theologia akadémia köréből azt jelentették hírlapban, hogy náluk nem-csak a mennyiség, de a minőség is jeleniékenyen emelkedett; ugyanezt tapasztaljuk mi is. Szerk. I **) A cura pastoralis tanítása ebben az évben került sorra Szerk 7* DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.
