Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-16 / 50. szám
825 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 826 dött bennünket hírnökéül népéhez; hogy nem vált vérünkké az a meggyőződés, miszerint mi Isten által rendelt Őrállói vagyunk gyülekezetünknek és hogy e minőségben első sorban, sor, egyes-egyedül az ő tetszésére kell ügyelnünk, mert neki vagyunk felelősek. A világi gazdaság, fény, pompa, magas rang éppen nem olyan tulajdonsága a papoknak, a mit a biblia követelne tőlük. Ez zsidós és pogányos maradvány a kereszténységben csupán. Miként a Krisztus országa nem e világból való : úgy a mi gazdaságunk se. A mi gazdaságunk a lélek erejében áll. A szegény próféták, apostolok, a mártirok és a reformátorok lelki erejüknek köszönhették minden tekintélyüket; ez tette halhatatlanná nevüket. A hamis próféták neve nem maradt fönn ; nem, mert ők az emberek szája izét s nem az Isten tetszését keresték; nem maradt fönn, mert a haszonlesők maguknak szereztek híveket s nem az Istennek. Nem érdemelték meg, hogy emlékezetük áldva emlegettessék, csupán azt, khogy nevük megrothadjon. Az igaz prófétának úgy kellett átadni az Isten izenetét, a mint vette. így kell átadnunk nekünk is. Nem szabad közöttük válogatni, s a mi kellemetlen a bűnös füleknek, azt elhallgatni. Az se szabad, hogy eltompitsuk az élüket, hogy valamiképp meg ne ütközzék bennük valaki. Ebbe a hibába, mulasztásba, sőt bűnbe azonban sokkal jobban beleestünk, mint gondolnánk. Észrevétlenül bele vitt bennünket egy jelszó : a tapintatosság. Hát hiszen kivonhatná kétségbe, hogy éppen az Isten szolgájának, a lelkipásztornak kell szeretetteljes gyöngédséggel, tapintatosan eljárni a nyáj körül ? ! Hiszen tapintatosan eljárni annyi mint okkal móddal cselekedni; annyi mint nem menni fejjel a falnak ; nem keseríteni el, nem ingerelni azt, a kit vigasztalni és megnyerni akarunk. Annyi mint „svaviter in modo, fortiter in re.“ Ilyen eljárást ajánl a legegyszerűbb életbölcseség. Ez azonban még mindig érintetlenül hagyja a kötelességet, hogy a szent ügy érdekében az Isten szent parancsolatai szerint erélyesen járjunk el, valahányszor csak szükséges. De ilyen-e a modern tapintatosság ? Távolról se! Manapság az a tapintatos ember, a ki Kain módjára azt tartja, hogy ő nem őrizője atyafiának, tehát semmi gondja rá ; tegye kiki, a mit akar. Az a tapintatos ember, a ki szemet huny minden hitványságra, vallván ezt az elvet: soha se volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. Mundus se expediet. Az a tapintatos ember, a ki ha észreveszi is a hitványságot; azt mégis esak hát mögött rója meg ; a mikor pedig szembe kerül a megrovottal: hát — megcsókolja, barátságosan szorongatja a kezét és megveregeti a vállát s mindig talál valami elismerő, dicsérő — igazabban : hízelgő szavakat a leszólt barát magasztalására ! Az a tapintatos ember, a ki szemedbe mindig dicsér, hátad mögött mindig gyaláz. így foglalta el a tapintatosság helyét a ravaszság és megbízhatatlanság. így jutottunk oda, hogy ránk illik a próféta szava : egy igaz is nincs az emberek között; ne higyjetek barátotoknak ; annak, a kit kebeledben tartasz, ne jelentsd meg titkodat . . . Ezt a tapintatosságot távol kellene tartani magunktól. Ez nem a próféták és apostolok tapintatossága. Ez a kényelemszerető és minden ember tetszését hajhászó emberek vezérelve. A kik ezt az elvet követik : de jó lenne, ha eszökbe vennék, hogy „a ki mondja az istentelennek ; igaz vagy : azt megátkozzák a népek, megutálják a nemzettségek. A kik pedig megfeddik a bűnöst, azoknak gyönyörűségükre lészen és minden jónak áldása száll reájok. Ajakait csókolgatják annak, a ki felel igaz beszédeket.“ (Péld. 24 : 24—26.) Ez a rossz értelmű tapintatosság oda vitt már bennünket, hogy érdemszámba megy, ha biztosra lehet venni valakinek a szavát; hogy az igazmondás egyszerű kötelessége már erény! Megvesztegette igehirdetésünket is : nagyon megszaporodott azoknak száma, a kik nem merik hirdetni az Istennek minden akaratját, (Ap. cs. 20 : 27.) hogy valamiképp meg ne ütközzenek beszédén a hallgatók. Arra pedig, hogy külön is megintsék a vétkeseket, gondolni se mernek. A tapintatosság ilyen felfogása mellett a próféták és apostolok mind meggondolatlan, nyers emberek voltak és nem csoda, hogy sokat szenvedtek,hogy üldözték őket kortársaik ; maguk az okai, miért nem alkalmazkodtak a viszonyokhoz ? ! . . . Ez a tapintatosság nem érti az erős jellemek hajlíthatatlanságát, szólásban való bátorságát. (Folyt, köv.) Válasz ifj. Csire István urnák. E becses lap 48. számában „Látszat és Valóságu cim alatt ifj. Csire István ur felelt az én közgyűlési tudósításomra, melyben én igen röviden közöltem a hozott határozatokat. Bármit irt volna ifj. Csire István ur, ón arra nem válaszoltam volna, de mivel azt Írja, hogy azért mondja el a történetet, hogy a nyilvánosság ne legyen megtévesztve a tájékozatlanság és egyoldalúság által: kénytelen vagyok felelni és az egész ügyet teljes világlatban feltüntetni. A „Látszat és Valóság“ c. cikk nem egyéb mint valótlanságok, képtelenségek, rágalmak halmaza és a közönség megtévesztésére irt rosszakaratú ferdítés. Vegyük sorba minden állítását. Azt mondja, „hogy mivel népe földmiveléssel foglalkozik, a presbytériumot hétköznap összehívni lehetetlen volt.“ A feleletadásra felkérő levelet nt. Peti Lőrinc úrtól március 6-án és április 3-án vette, ez utóbbi már sürgölés volt. Az esperes urnák pedig ezt irta : „nt. Peti Lőrinc ur számvevői észrevételeire a presbyterium megadta a választ 1900 évi ápril 27-én tartott gyűlése jk. 2-ik pontja alatt stb. . . . Az én naptáram szerint ez péntekre esik. . . . Tehát ez a kényszer mosakodás, az a sok haszontalan mentség, hogy egyik vasárnap ő nem volt otthon, a másik vasárnap a presbyteriumi jegyző, majd a gondnok fiának volt lakodalma, sőt hogy valahol hétfőn vásár volt, azért nem lehetett vasárnap — sem előtte sem utána — presbyteri gyűlést tartani, az mind magától összeomlik . . . Ha lehetett 50*
