Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-16 / 50. szám

823

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

824

Adventi gondolatok.

(Folytatás.)

De hát hogyan lehetne e bajon segiteni? Nehéz kérdés; de alig lehet rá több feleletet adni, mint egyet és pedig ezt: »ki elöljáró, szorgalmatossággal járjon.« Rom. 12: 8. Egyházi Törvényeink 27. §. 1—4. pontjai szerint a presbytereknek kötelességök: „az egész egyházközség vallásos és erkölcsi életére gondosan felvigyázni s a vallásosság és közerkölcsiség hanyatlását mind egyeseknél, mind családoknál célszerű egyházi eszközökkel erélyesen meggátolni. Őrködni a fölött, hogy a tetnplomi közönséges istenitiszteletben mindenek díszesen és jó renddel történjenek, Felügyelni, hogy a vasárnapot és saját ünnepeinket az egyházközségi tagok h i v e n és illendően megtartsák. Felvigyázni arra, hogy különösen a vallásos és erkölcsi nevelés folytonosan jó karban legyenE kötelességeik hűséges teljesitésóre a presbyterek kötelesek ünnepélyesen fölesküdni.

Emlékeztetni kell hát őket kötelességeikre, esküjükre és az apostoli intésekre. „Tanulják meg, hogy jócselekedetekkel járjanak elöl a szükséges hasznokra, hogy ne legyenek gyümölcs nélkül valók. “ Tit. 3: 14.

Az ám, figyelmeztetni kellene őket! De kinek? Ki merné azt megtenni?! . . . Különös kérdések ugy-e? Hát kik a gyülekezeteknek Isten által rendelt őrállói! Kik lennének mások mint a lelkipásztorok, esperesek és püspökök. Ezeknek tette különös kötelességükké az Isten, hogy «intvén minden embert, minden embert tökéletessé tegyenek a Krisztus Jézusban.» Kol. 1: 28. Azonban a lelkipásztoroknak ez az Isten által kijelölt kimagasló állása a gyülekezetben meglehetősen elhomályosult. A lelkipásztori hivatalnak ama bizonyos prófétai jellege egészen lekopott. Es hogy ez igy van, annak nem az egyetemes papság bibliai elve az oka, hanem az, hogy a lelkipásztorok és episcopusok is emberek s mint ilyenek szeretik a dolog könnyebb végét fogni ott, a hol lehet. Kibújnak a kötelességteljesitése alól olyankor is, a mikor éppen nem volna szabad. Csábítja őket erre a saját nyugalmuk biztosítása mellett az is, hogy igy mindig kedvesek lehetnek mindenkinek. Felejtik Pál apostolnak e komoly intését: «Avagy emembereknek igyekezem-é kedveskedni? Bizonyára, ha még embereknek kedvekben volnék,

a Krisztus szolgája nem volnék.» Gal. 1: 10. De hát talán azt kivánod — kérded kedves olvasó — hogy még presbytereiuket is, hozzá még személyesen, figyelmeztessük a köz iránt való kötelességeikre ? A jómódú, az egyház terheit első sorban viselő oszlopos férfiainkat is?! Mi, a szegény lelkészek ? No te alig ismered a világot! Te nagyon tapintatlan, érdes ember lehetsz! Micsoda súlya lehetne a szegény lelkész intésének? Semmi jót nem érne el vele, de zivatart, — azt már támasztana a — maga fejére! Olyan zivatart, a mi nem csak a nyugalmát, de talán őt magát is elsöpörné. Hidd el, manapság az az egyedüli okos elv: ne szólj szám, nem fáj fejem !

Szegények a lelkipásztorok a világi javakban! Én sehol se olvastam, hogy Illyés vagy Keresztelő János vagy hogy a mi főprófétánk a Jézus Krisztus és az ő apostolai gazdagok lettek volna e világ szerint. Azt azonban olvastam, hogy valamennyien mind abban a meggyőződésben éltek, hogy őket az Isten küldötte s hogy nekik életük kockáztatásával is át kell adni a világnak, át kell adni az egyeseknek az isteni izenetet. Innen van, hogy Illyés szemébe mondja Akhábnak: te liáborittottad meg az Izráelt és a te atyádnak háza, mivelhogy elhagytátok az Urnák parancsolatít; mert te magadat mindenestől erre adtad, hogy gonoszságot cselekedjél az Ur szemei előtt (1. Kir. 18: 18 és 21 : 20.) Keresztelő János is, a kinek ruhája teveszőrből vala, eledele pedig sáska és erdei méz, bátran hirdeti: térjetek meg; teremjetek megtért emberhez illendő gyümölcsöket. Herodest megfeddi Herodiásért, mondván : nem szabad néked azzal élned. Es maga az Üdvözítő azt mondja: én magamtól nem szóltam, hanem a ki elbocsátott engemet, az Atya, ő megparancsolta nékem mit szóljak és mit mondjak. Es tudom, hogy az ő parancsolatja örökélet. A melyeket azért én szólok, a mint az Atya mondta nékem, úgy szólom. (Tán. ev. 12: 49—50.) És ez a szelíd, tapintatos Jézus bizony megfeddette a világot a bűnről; bizony megmutatta, hogy az isteni igazságokból nem szabad lealkudni semmit, se a hatalmas Heródes, se a gyűlölködő farizeusok, se az önző pénzváltók kedvéért.

Nem az a mi legnagyobb bajunk, hogy szegények vagyunk e világ szerint, hanem az, hogy nem érezzük, vagy legaláb nem eléggé érezzük, hogy az Isten kül-