Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-30 / 39. szám
643 DUNANTÜLI PROTESTÁNS EA P. 644 igy azoknak terjedését mentül előbb teljesen megakadályozzuk. A jelzett jelenetek szomorúak, de mégis azt mondom ma is, a főveszedelem ránk nézve nem ezektől jöhet. A legnagyobb veszedelem az, a mi törvénynyel meg nem foghatókig, a nyugalom örve alatt az által történik, ha igyekeznek hittársainkat elcsábítani. Ez ellen már csak mi magunk védelmezhetjük magunkat. Ne vitatkozzunk folyvást a felett, mi az a belmissio, hanem életbe kell léptetni, tegyünk meg mindent, a mit tenni lehet ezen fogalom alatt. Tegye meg kötelességét a lelkész, a presbyter az egyes egyházban, az egyházi testületek fejei pedig tegyék meg hasonlag azt, a mit az ő látogatásuk alkalmával megtehetnek. És mert nem lehet tagadni, hogy a szegénység nagy támaszt nyújt a csábítóknak, igyekezzünk, különösen az egyházi hatóságok elöljárói után, minden erővel oda törekedni, hogy híveinknek néhol alig elbírható egyházi adóját leszállítsuk. Ha ezt megtesszük, meggyőződésem, hogy minden veszély közül egyházunk diadalmasan fog kiemelkedni. Ezt hiszem, ezt óhajtom, ezért imádkozom a mi mindenható Istenünkhöz. Ennek elmondása után üdvözlöm a tisztelt jelenlevőket és a mai ülést megnyitottnak nyilvánítom. Anyaszentegyházunk építéséről. Az 1900. szept. 25-én lefolyt lelkészéi tekezleten tartott fölolvasás. Mélyen tisztelt Uraim! Midőn a főt. egyházkerületi lelkészi értekezlet vezetőségétől azt a felszólítást vettem, hogy értekezést tartsak, illetve olvassak fel : megvallom, az első pillanatban azt határoztam magamban, hogy kivonom magamat az alól. Ösztönzött pedig erre az. hogy azt láttam az életben, hogy ha valamely igazságot, bár a legnemesebb céllal is, egy névtelen, igénytelen ember hangoztatott; szava csak annyira hozta rezgésbe a levegőt, mint a hangfogóval leszorított hegedühúr; mig ha ugyanazon igazságot egy hirueves ember, egy „tekintély“ vette ajkaira, mint a csendes tó közepébe dobott kő, a partokig verte hullámgyürüjét. Most tehát, midőn anyaszentegyházunk mond hatnám válságos helyzetben van, azt óhajtottam és szerettem volna, hogy egyházkerületi gyűlésünk alkotó tagjai közül mutasson rá valaki bajainkra s az tárja elibénk az orvosló eszközöket. Másrészről azonban meggondolva, hogy az építésnél nemcsak építészre és pallérra, hanem homokhordóra is van szükség: elvállaltam a megtisztelő megbízatást s gyenge erőmhöz képest összeszedtem az anyagot, kérve, hogy abból az anyaszentegyházunk építésére alkalmasokat felhasználni kegyeskedjenek. Kérem becses türelmeket. Anyaszentegyházunk építéséről! Midőn megállapodtam értekezésem most hangoztatott tárgyában ; midőn átfutottam elmémmel annak módozatait, midőn elgondoltam azon alapelveket, a melyeknek megvalósítása e kérdés helyes megoldására vezethet bennünket, eszembe jutott Lessinguek ama mondása : Ha Isten jobb kezében minden igazságot, a balban pedig az igazságvágy ösztönét - bár azon megjegyzéssel, hogy mindig és örökre tévedek — tartaná és mondaná: „válassz !w alázattal hajolnék baljához és mondanám: adjad Atyám, hisz a tiszta igazság csak neked való !“ Nem vindikálom hát magamnak azt, hogy a tiszta igaz-ágot tudnám felszínre hozni ; de azt igen, hogy az igazságvágy ösztöne készt felfogásom egyenes kimondására. És ha felfogásom elfogadása vagy annak helyesbbitése után Isten országa építését előbbre visszük, célomat elértem. Azt hiszem, hogy a tárgynál maradok, ha egyházépitésünkröl szólva, lelkészértekezleteink értékéül teszek első sorban is említést. Azt mondám, hogy nyíltan, egyenesen kimondom véleményemet. Megkezdem hát mindjárt az első pontnál. Az én tapasztalaton alapult meggyőződésem az, hogy leiké-zértekezletünk — eredményét tekintve — a mostani rendszer mellett csak olyan üres szalmacséplés forma, vagyis nem sokkal ér többet a semminél. Olyanforma, mint a mely fegyver csak puskaporral van megtöltve. Elsütik, nagy hangot ád s az eredmény : semmi. Megtörténik gyakran, hogy — bár érdekes — de nem ide való tárgy kerül felszínre, a mi az amúgy is kiszabott drága időt fölemészti. De eltekintve ettől, ha a legfontosabb, a legide vágó bb kérdés jön is megbeszélés alá, annak gyakorlati értéke elenyésző csekély. Csak az I894.évi lelkészértekezleti jegyzőkönyvet nézzük meg. Kis József és Rácz István olvastak fel egyházi életünkbe igazán belevágó értekezéseket. És bár elismerte az értekezlet a megemlített hiányokat, mégis azt határozta, hogy „leküldetnek az egyházmegyei értkezletekre“. Mentünk hát rák módjára vissza felé s az eredmény lett semmi. Ad vocem egyházmegyei lelkészi értekezletek ! Hol vannak ezek ? A legtöbb helyen a levegőben. És mig kötelezőleg ki nem lesz mondva azok szervezése ; mig szerves összefüggésben nem lesznek a kér. értekezlettel : addig eredmény tekintetében nagy jövőt jósolni nekik ábránd. A 18-ik század egyik tevékeny és buzgó vezerférfiai Bárány püspök azt mondja : „Ha az egyháziak vagy történetbó'l vagy készakarva összeakadtauak és gyültenek, illik, hogy egymással serkentésre és épületre való dolgokról beszéljenek: nem a lisztről, de a tisztről ; nem a telkekről, hanem a lelkekről : nem a gyapjúról, de a szoros kapuról. Melynek mondhatatlan haszna vagyon mind a magok lelkekben, mind a gyülekezetben.“ Ámde mikor lesz haszna a mi megállapodásunknak a gyülekezetre is t Akkor, ha határozataink kötelező erővel bírnak. Mivel pedig értekezletünk sem nem törvényhozó, sem nem kormányzó testület : megállapodásának csak úgy lesz eredménye, ha a kormányzó testületnél, az egyházkerületnél
