Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-26 / 34. szám
557 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 558 azt hiszik, ha valami jót tudnak mondani, mindegy akárhogy mondják. Mintha egy házi asszony azt gondolná, csak valami jót adjon vendégeinek, mindegy akárhogy tálalja is föl. Jézus tanitásainak vonzó erejét akkor is, ma is nem kis mértékben azoknak kedves formája adja meg. A közönséges emberek, ugyvélem, átlag nem igen emlékeznek vissza a súlyos argumentumokra, a hosszú beszédből innét is, onnét is egy-egy velős és csattanós mondást jegyeznek meg. Jézus mondásainak is többnyire ilyen az alakja. Egyszerűek, szerencsések és könynyen megjegyezhetek; mégis mind gondolatokkal teljesek, minél tovább elmélkedünk fölöttük, annál többet találunk bennük. Olyanok mint a tiszta vizű tó, melynek fenekét tisztán látjuk és oly sekélynek képzeljük, hogy botunkkal a kavicsokat elérthetjük, holott sokkalta mélyebben, talán többnyire, hevernek a fenéken. Jézus beszédeinek még egy más népszerű sajátsága is volt: bőségesen ékesítve valának illustratiókkal. Az ilyen legvonzóbb beszéd. Ugyanazon Isten teremtő a szellemi világot, aki az anyagit. Es úgy alkotta azokat, hogy a természeti tárgyak, jelenségek a szellemi igazságok tükrei legyenek. Mi is úgy vagyunk formálva, hogy csak akkor értjük meg igazán az igazságokat, ha ily módon táratnak elénk. A természetben ezer és ezer szellemi igazságot feltáró ily tükör van, melyek még várnak a születendő mesterére a beszédnek. Az igazság e módszer szerint való illustrálását Krisztus oly állandóan gyakorolta, hogy a zsidó nép életét sokkal teljesebben megismerhetjük, mint bármely azon korbeli historikus irataiból. A Krisztus korabeli galileai zsidó nép-élet ki van emelve a feledékeny ség homályából. Az ő tanításaiban mint a varázs-lámpa mögött kifeszitett ernyőn egyik jelenetet látjuk megelevenedni a másik után. Látjuk az ország egész tájképeit, a nép családi életét, a városok mozgalmasabb életét. A házakban látjuk a poharat, a tálat, a lámpást és a gyertyatartót; látjuk a szolgálókat lisztet őrölni s a megőrölt liszt közé kovászt elegyíteni, mig az megerjed ; látjuk a család-anyát foltot vetni az elrongyolódott ruhára és az apát, a mint tömlőbe szűri az uj bort; látjuk az ajtó előtt a kicsinyeit szárnyai alá gyűjtő tyúkot, az utcákon lakodalmaskodit és temetést játszó gyermekeket. Kint a mezőkön a Salamon király dicsőségével vetekedő liliomokat, a vető által elszórt magvat éhes varjak által fólkapkodni és a madarak fészkeit a fák ágai között; a galambokat és verebeket, ebeket es disznókat, fügefákat és szőlőtőkét. Az égre tekintve látjuk, a mint a déli szél hozza-üzi a fellegeket, a másnapra jó időt jelző esti pirt, az ég alatt egyik vidékről a másikra is áttetsző villanásokat. Látjuk a szőlőkertet a kolnával és a sajtóval; a földet a tavasz zsenge fűszálaival ékesítve, vagy a nyár izzó hevében érett kalászokat összegyűjtő aratókat, a nyájat, a mint legelésznek s a pásztort, a ki számba veszi juhait s az elveszettet kinyomozta. Vannak-e ismeretesebb alakok, mint a templomban imádkozó farizeus és publikános ; vagy mint a jerikói utón haladó pap, lévita és az irgalmas szamaritánus vagy mint a bíborba és bársonyba öltözött, a naponként dőzsölő gazdag és ajtaja előtt kuporgó éhező Lázár, kinek sebeit az ebek nyalják ? Ez életképek Jézus hallgatóira nézve sem voltak kevésbbé megkapók, mivel a mindennapi életből ismerték azokat, mert — Úgy vagyunk alkotva, Csak ha festve látjuk a dolgokat, Szeretjük meg azokat, Más különben nem látjuk, rájuk ügyet se vetünk Bár melletük százszor is ellépdeltünk. lm ez volt az egyik oka, hogy Jézus kiváló előszeretettel és meggondoltan válogatta ki azokat a szavakat, melyekkel hallgatói lelkét lebilincselhette. A másik oka, meg O benne magában volt. Midőn az igehirdető gyönyörűséggel merül el tárgyában, lelkét hevíti a hirdetendő igazság: ragyogó kifejezéseket talál, ügy van, ha csak olyan lágy-melegen foglalkozunk tárgyunkkal csak közhelyeket, frázisokat tudunk mondani ; de ha tudunk hevülni, már világosabbak, erőteljesebbek tételeink; mig ha a lelkesülés heve elragadott bennünket, maguktól jőnek a fenséges képek, példázatok, melyek örökké megmaradnak a hallgatók lelkében. V. Bár az igehirdetésben a forma is fontos dolog, mégis a tartalom a fofontosságu. Miként a folyó ércpénznél, ennek alakja, kiállítása is számot tesz, de a fő mégis az anyag, a miből készült. Arany-e, ezüst-e vagy réz? Valódi-e avagy hamisított? Ezek a fofontosságu kérdések. A predikálás tárgya sohasem volt silányabb, mint a zsidó Írástudóké. A talmud bizonyítja ezt. Majdnem hihetetlen mily triviális dolgokról szoktak prédikálni. Az írástudók vallása csupán a szertartások körül forgott és predikálásuk is tisztán ezekre vonatkozott. Beszédre méltóbb tárgyat nem találtak, minthogy milyen szélesnek kell lenni a filaktériumnak; mennyi ideig kell a böjtnek tartani; miféle tárgyakból kell tizedet adni; melyek az a száz és százféle eset, a mik az embert tisztátalanná teszik. Ezekhez hasonló dolgokról való aprólékos okoskodásokkal fárasztották hallgatóikat. Volt már a keresztyén egyháznak is oly időszaka, a midőn a szószék csaknem ily alacsony színvonalra sülyedt. A reformációt megelőzőleg a barátok predikálásának tárgya és hangja hasonló triviális volt a Krisztus idejebeli írástudókéhoz. Sőt még a mult században is Németországon a rationalismus virágkorában a szószék hihetetlen módon lealacsouyitatott *). De igazság szerint ennek szükségkép igy kellett lenni. Az igehirdető ha hite, lelkesedése kihűl, észrevétlenül eltávolodik a központi dolgoktól a mellékes és jelentéktelen dolgokhoz Krisztus predihálásának tárgyát egyenként elősorolni természetesen nem lehet. Legyen elég annyit mondani, hogy mindig a legkomolyabb és legvitálisabb tár*) E szomorú időket Tholuck ’gén szellemesen «Die Zeit der Kaffee- und Kuhpocken-Predigten» korának nevezt° el, bizonyosan néhány hirhedtebb prédikáció tartalmára célozva, 34*
