Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-06-10 / 23. szám
379 l'UNANTUIJ PROTESTÁNS LAP. 380 minden vitás ügyben kisebb igazságok állanak nagyobbakkal szemben, s csak igy történhetik, hogy ugyanazon ügyben, nemcsak a kölömböző egyének, de a külömböző bíróságok is különbözőleg Ítélnek. Mi adja meg tehát a jognak, törvénynek és igazságnak igaz jelentőségét, változhatatlanságát, az Ítéletnek biztos alapját ? Nem más, mint az igazság alapját képező szeretet, a magasztos nagy eszmékhez való törhetlen ragaszkodás, a mely felül emeli az embert a puszta külső törvényen, szabályokon és tekinteteken, a mely ellenállhatatlan erejével hivja támogatására az egész világ felett uralkodó hatalmat és sújtja a bűnöst, a ki ellene vétett, akkor is, ha a bíróság felmentette; de felmenti, sőt megdicsőiti az ártatlant akkor is, a mikor azt a földi biróság elmarasztalta. Ez a szeretet tette a Krisztus keresztjét, a melyre a nép Ítéletéből mint bűnös feszittetett, az emberiség üdvösségének jelvényévé s önmagát az emberiség megváltójává, mert a Krisztus mi érettünk halt meg, azért megigazultunk az ő vére által. Ez a szeretet képesítette a mi őseinket arra, hogy a legnagyobb szenvedések és üldöztetések között is megtartsák hitüket, meggyőződésüket, elszenvedjék a gályarabságot és ma kegyelet és tisztelet érzelmeivel vesszük körül dicső emlékeiket, talán felekezeti külömbség nélkül, mert a mit tettek, a tiszta evangeliom világboldogitó tanához való ragaszkodásból tették. A zsarnokság halálra Ítélte az aradi 13 vértanút saját törvénye szerint; de a hazaszeretet, a mely keblüket hevitette, mely egész életüket véglehelletükig irányitotta, szabadsághősökké, vértanukká avatta őket, a kiknek emléke előtt tisztelettel hajol meg a késő nemzedék, a mig csak magyar él e földön ! De mily megvetés tárgyává lenne minden ép érzésű és gondolkozásu ember előtt az a hadsereg, a mely, mert nem kaphatja meg szokásos zsoldját, azért nem teljesíti kötelességét, elveszni hagyja hazáját, szabadságát vagy átpártol az ellenséghez. Nem megvetéssel és átokkal emlékeznek-e meg a késő unokák azon őseikről, a kik, mert egymás közt egyenetlenkedtek és viszálykodtak, készebbek voltak ellenségeikkel szövetkezni, csakhogy saját testvéreiken boszutállhassanak s igy tették tönkre ősi hazájukat és egyházukat! Oh Atyámfiái, szeretet nélkül, abból fakadó megbocsátás nélkül még a szabadság, a jog és törvény is átkává válik az emberiségnek, azért mondja a nagy apostol Pál: Ti szabadságra hivattatok Atyámfiái, csakhogy a szabadságot ne adjátok a testnek bűnre való alkalmatosságul, hanem szerétéiből egymásnak szolgáljatok. Mert az egész törvény egy beszédbe foglaltatik be, ebbe tudniillik: Szeressed felebarátodat, mint te magadat. Hogy ha pedig egymást marjátok és elnyelitek, meglássátok, hogy egymástól meg ne emészt esset ek.u (Gal. V. 13—15). II. De mi is viheti, atyámfiai, az embereket arra, hogy legszentebb kötelességüket, a szeretetet megtagadják és a hazát, az egyházat, a közügyet s mindazt, a mi előttük becses és drága volt, elárulják, a mit nagy áldozatokkal, önkezükkel építettek, oktalanul szétrombolják? Erre viszi az embereket azon sok aljas tulajdonság, a mely az emberi természetben, mint a bűnnek és sátánnak alkotása székel. Legelső helyen áll ezek között a boszu, a mely a gonosz lélek által megszállt embert nem engedi addig nyugodni, a mig gyűlölt felebarátját meg nem semmisiti. A kinek szivét a boszu ördöge elfoglalta, hiában próbálod azt felvilágosítani cselekedete igazságtalanságáról, jogtalanságáról, embertelenségéről, önmagára és másokra nézve káros voltáról, ő nem hallgat az okosság szavára, a kérésre, az intésre, a feddésre, mert szivét, eszét, csak egy gondolat foglalta el, annyira, hogy más oda nem férhet, az a gondolat: hogyan árthasson annak, a kit ő ellenségének tart. Híjában mondod meg neki: édes atyámfia, te átkot kérsz magadra még imádságodban is vagy, ha magad nem imádkozol, átkot kérnek fejedre ártatlan gyermekeid ajkai, a midőn igy imádkoznak : „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek“ . . . mert te nem akarsz megbocsátani másoknak. Oh hogyan felejthetik el az ilyenek, hogy mi gyarló emberek, még ha a legjobban igyekeztünk is megtenni kötelességünket, annyi bűnt követünk el, hogy csak Isten kegyelme menthet meg bennünket az örök kárhozattól. Hogyan felejthetik el, hogy az Ur megmondotta az ő szent igéjében : „ Magatokért boszut ne álljatok, hanem adjatok helyet az Isten boszuállásának, mert meg vagyon Írva: Enyim a boszuállás, én megfizetek, ezt mondja az Ur.“ (Róm. 12: 12 v.) Hogy az emberek igazságot keresnek szeretet és erkölcs nélkül annak további oka az elbizakodottság és kevélység. Az Ur Jézus arra tanított bennünket ! tanuljátok meg, hogy én szelíd és alázatos lelkű vagyok. De az emberek közül igen sokan abban találják életfeladatukat, azzal akarják kielégíteni hiúságukat, hogy mindenben az ő nézetük és véleményük legyen másokra nézve az irányadó és jaj annak, a ki más véleményen talál lenni, mint ők. Pedig ezen elbizakodott és kevély lelkek nagyon jól tudhatnák, hogy még magukat, saját ösztöneiket, vágyaikat sem képesek úgy alakítani, a mint maguk szeretnék, miképen követelhetik tehát másoktól, hogy mindenben az ő kényük-kedvükhöz alkalmazkodjanak. Az ilyen kevély és elbizakodott emberek mindig viszályt, háborúságot idéznek fel az emberi társaságban, még ha alapjából jót akarnak is, gonosz lesz annak eredménye, mert túlhajtanak, túllőnek azon a célon, a mit a józan ész, a közérdek, a felebaráti szeretet állitott fel. Az ilyen emberek okossága ravaszság, jóakarata csalárdság, kegyessége, becsületessége képmutatás. Pedig méltán figyelembe vehetnék az apostol intését: „Magatok felöl kevélyen ne értsetek, hanem az alázatossághoz szabjátok magatokat. Ne legyetek bölcsek, csak a magatok értelme szerint, senkinek gonosz helyébe gonoszt ne fizessetek. Minden emberek előtt a tisztességes dolgokról gondot viseljetek.“ Valóban a kevélység és elbizakodottság a társadalmi és közélet i
