Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-05-27 / 21. szám
349 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 350 kéttornyulaki lelkész, a koporsó felett, a háznál tartott rövid beszéd és imával. A templomban a gyász szónok Seregély Béla teveli lelkész volt, a ki is szokott értelmes előadásával a múlandóságot igen dicséretesen applikálta a jelen alkalomra is. A sírnál Neupor Béla dereskei lelkész ékesszólással, gyönyörűen ecsetelte a sirt, mint a tudás és a hit országának válasz-határát. S végre a gyász ének szomorú zengései között betakart sir felett a helybeli tanító Jakab Pál mondott Istenhozzádot. Hogy Lanczinger János lelkésztársunkat a mindent elfedő sir hatalma alól legalább emlékezetét illetőleg, a lehetőség korlátái között, megmenthessük: vessünk egy-két pillantást élettörténetére. Született Pápa városában 1820. aug. 17-én, igen előkelő iparos családból; apja Lanczinger János, anyja Szép Zsuzsánna volt; szülei rokonságban és közelebbi ismeretségben lévén tanári s egy óbb úri családokkal, szeretett, egyetlen fiú gyermeküket kizárólag a tudományos és pedig a lelkészi pályára szánták; mit a szülei akaratnak engedve, el is ért. Megkezdette lelkészi működését Nyárádon s folytatta Nagy-Piriten, mint helyettes lelkész, mig 1856- ban a megüresült kéttornyulaki lelkészi hivatal rendes lelkészi minőséggel megajándékozta; itt hirdette évtizedeken az evangéliumot anya- és leány egyházainak, mig 1874-ben a h.-bödögei egyház vezetésére szólittatott el. Rendes lelkészszé léteiével, azonnal házasságra lépett Szabó Sándor pápai iparos alig 17 éves, szép leányával Jankával, mely házasságából származott egy leánya és két fia gyászolja elköltözését. Mint lelkész, ha nem birt is a talentumok mindegyikével, de egygyel és a legnagyobbal birt, a szeretettel és pedig oly bőv mértékben, hogy a legkiválóbb lelkész is nagy szerencséjének tarthatja, ha szivének szeretet sugarai oly élénken tükröződnek vissza a nép leikéről, mint a mivel U hozzá ragaszkodtak hivei, úgy hogy még gyengeségei is nyomaték nélkül elenyészők voltak a szeretettel szemben. Igaz az a jézusi elv : „Szeretet szeretettel viszonoztatik.“ Erre mutat a különben is igen jó bödögei nép magatartása, hogy valósággal tehetetlenné vált agg lelkésze iránt soha panasz-hang nem jött ki szájából, hanem megmutatta tettel, hogy tudja szeretni, becsülni azt, a ki mig tehette, O érette élt. Sokaknak, igen sokaknak tiszteletünkkel szálltál sirodba elaggott Nestorunk ! Nyugodj békével! Kőszeghy József, ev. ref. lelkész. T.árcza. Krisztus, mint a lelkek megtartója. II. Van még egy másik motivum is, a mi talán még lényegesebb : az isteni elhívás érzete. A ki a lelkeket megakarja nyerni, éreznie kell, hogy Isten munkáját végzi, Isten izenetét adja át az embereknek. Az emberiségért való lelkesedés nemes szenvedély és dicső fényt vet az önzetlen lélek törekvéseire. De nem nyújt elég erőt, hogy használhassunk a világnak. Éljenek a kétségbeesés órái, a mikor úgy tetszik, hogy az emberek nem érdemlik meg buzgalmunkat. Oly hitványok és oly hálátlanok, legjobb akaratunk mellett sem vagyunk képesek őket megváltoztatni, hogy erős kisértésbe jövünk felhagyni a háládatlan munkával. A kikért föláldozzuk magunkat, úgy fogadják önfeláldozásunkat, mintha tartoznánk vele, — s ránk se tekintve haladnak el mellettünk, vagy ha felénk fordulnak, reánk törnek, mintha ellenségeik volnánk. Miért unszolnék ajándékainkat azoknak, a kiknek nem kell? Vagy még rosszabb az a sajnos tudat, hogy csak keveset tudunk tenni, vagy talán eltévesztettük hivatásunkat. Ez a világ ferdeségekkel van tele, de hát arra születtünk mi, hogy azokat helyre igazítsuk? Itt van a szükség az emberek szereteténél erősebb motívumra. Lankadó buzgalomunkat ekkor kell felüditenünk Isten parancsával. Az ő munkatársai vagyunk; a lelkek az övéi; a mi gondjainkra bízta őket; ítélő széke előtt számon kéri tőlünk őket. Mindazon prófétákat és apostolokat, a kik Isten ügyéért buzogtak az emberek között, e tudat ösztönözte, sarkalta. Ez erősitette meg őket a gyengeség óráiban és képesítette, hogy a világgal szembe szádjának. A legtöbben közülök válságon mentek át midőn ez az elhívás érte őket és kijelölte életfeladatukat. Mózeshez a pusztában jött és minden ellenkezése dacára visszaüzte a nyilvános életbe, és keresztül vitte páratlan megpróbáltatásokon. Esajáshoz egylátomány alakjában jött, a mely látomány adta meg későbbi életének a színezetét. Szent Pál életét egy óra alatt megfordította. Jeremiás az elhívást, mintegy a csontjait hasogató kardot, mintegy a velőit emésztő tüzet érezte, mig nem népének átadá az Úr izenetét.*) Ez volt Krisztus életének is a legerősebb motívuma. Ez adott neki ellenállhatatlan súlyt. Ez erősité a világgal való küzdelemben. E gyámolitá a kétség sötét óráiban. Mindig azt hangoztatta, hogy a cselekedetek, a miket véghez vitt, nem az Övéi, hanem az Istené, valamint az igék is, a miket szólott. Az a tudat nyugtatta meg mindenkor, hogy minden lépésével az isteni akaratot teljesítette. De egy pillanata sem volt olyan, melyben benső élete valami erkölcsi válság által ketté tört volna és a másokért való élet úgy erőszakoltatok volna rá. Ez az elhívás teljesen összeforrott lényével. Az emberek szere tete vele született, a miként az isteni természetnek is alkotó része. Az emberek üdve volt lelkének mindenkor legelső és legfőbb gondolata. Bár azt állitá, hogy tettei és szavai az Istentől adattak neki, mégis a legmélyebb óhaja annyira egyezett az isteni szeretet céljával, hogy elmondhatá; „Én és az én atyám egy vagyunk.“ *) Azt a nehéz kérdést, hogy miből áll a lelkészi állásra való elhívás, igen szépen és helyes érzékkel világosítja meg Blaikie For the work of the ministry cimü munkájában és nagy bölcseséggel Spurgen Lektures to my Students munkájában.
