Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-05 / 6. szám
Tizedik évfolyam. 6. szám. Pápa, 1899. február 5-Jó viszony a gjmlekezet lelkésze és tanítója között. Helyi lapunk mellett járatom a budapesti „Protestáns Egyházi és Iskolai Lapotíl is. Hogy járatom, annak nem az az oka, mert nagy a módom; hanem mert úgy gondolkozom, hogy önművelésem eszközeit még erőmegfeszitéssel is meg kell szereznem. Tudom én nagyon jól, hogy igeu sokan vannak lelkésztársaim között, a kiknek sokkal több az évi jövedelmük, mint az enyém s még se járatnak egy egyházi lapot se; nem, még a helyi lurpot se. Ez azenban engemsaem tántorít meg; megyek a magam utján. Két egyházi lappal s egypár jó könyvvel évről-évre szaporodni kell könyvtáramnak. Olyan befektetés ez, a mi nekem igen megéri; megérné persze másnak is, csak megkellene szokni. Azonban: iguoti nulla Cupido. A ki nem szokta meg az olvasgatást, a folytonos tanulgatást: az nem is kívánkozik ez után. Én meg alig várom egyházi lapjaimat. Talán azért is, mert néha-néha Írni is szoktam beléjük. Azon ugyan már túlvagyok, hogy a magam cikkét lesném, várnám; hanem az már igazán izgat, hogy egy-egy fölvetett eszmémre, — a mi nekem természetesen mindig igen tetszik! — mit szólnak mások? Helyeslik-e, nem-e? Lesz-e belőle közvélemény, vagy se? Mondanom se kell, hogy korán se bánt anynyira, ha terveim, javaslataim ellen egy s más szempontból kifogást tesznek, mint ha egy szót se szólnak hozzájuk ; ha agyon hallgatják. Ilyenkor meglehetősen erőt vesz rajtam a kedvetlenség. Haragszom az emberekre, a kik olyan közönyösek! De miért volt szükséges mindezt elmondanom, mikor a gyülekezet lelkésze és tanítója között levő jó viszonyról akarok szólni? E kérdést egészen természetesnek találom a tisztelt olvasó részéről, Reményiem, hogy ő meg az ón feleletemet fosja annak tartani. Im: a Prot. Egyb. és Isk. Lapban olvastam Szalóky Dániel csokonyai (Somogyin.^ tanítónknak azt a cikkét, a minek „az ev, ref. egyház- és tanítói“ a címe. Erre a cikkre akarok most viszhangot adni. Ezzel legalább magamról megbizonyitom,- hogy nem vagyok «közönyös.» Magamból indulva ki, azt hiszem, hogy az igen tisztelt tanító urnák, kit többszöri találkozás után személyesen is jól ismerek, jól fog esni a barátságos kéz nyújtás. Mindenek előtt kijelentem, hogy bármily természetesnek tartom is, mégis igen jól estek nekem e szavai: «Lelkeiú teljességéből s szivem mélyéből szeretem egyházamat, vallásomat!» Igen igen tetszik nekem az a lelkes hatig, a melylyel méltatja azt a szolgálatot, a mit ez a mi magyar vallásunk tett édes hazánknak századok folyamán. De talán még ezeknél is jobban estek és jobbau tetszettek e sorai: „nagyon kívánatos, hogy a lelkész és tanító között mindig s mindenütt a legszivélyesebb viszony álljon fenn s a felekezeti tanító szeretettel és ragaszkodással csüngjön egyházán és vallásán. Személyi vagy tárgyi ellentétek, vélemónykülömbségek rövid ideig tartó félreértésekre vezethetnek, de az egyház java és a hívek üdvössége parancsolólag követelik, hogy... «a nap le ne menjen a ti haragotokon.» A lelkész és a tanító idegenkedése, haragtartása vagy gyűlölködése: konkolyhintés a hívek között a bizalom, a tisztelet és szeretet virágainak elfojtására; ajtónyitás konventionalis Ízetlenségekre, templomtól, egyháztól, vallástól elidegenedésekre és kitérésekre.“ Nagyon helyes beszéd; tökéletesen igaza van. Igen örülök, hogy épen a tanítók táborából emelkedik ilyen tiszta és tekintélyes hang «az egyház 6
