Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-12-03 / 49. szám
785 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 786 kiáltva beszéde végén : „Nem azért akartuk a fanatismus uralmát megtörni, hogy helyébe az atheismus uralmát vegyük nyakunkba. E két kijelentés megpecsételte a Chaumette-Hébertismus mint vallástalan politikai irány halálát, de megpecsételte a szereplők Chaumette, Hebert, Clots, Monoro, s a többiek halálát is. 1794 március 24-ikén lehullott Hebert, Clots, Monoro s más 16 „cinkostársának feje, április 13-ikán pedig Chaumette-é, Góbéié s még 16 másé. 1794 janius 8-ikán az atlieistikus-anarchikns irány a legfőbb lény, az „Étre supréme“ visszaállításával teljesen legyőzetett, s a vad orgiák, melyeket ült, csak az emberi ész megtévedéseinek szomorú történelmi képei. Azóta több mint egy század telt el, s egy század nagy idő. Az emberi ész talán egyetlen században sem mutathat fel oly nagy vívmányokat, mint ebben a században, melyet a múltak iránti történelmi érzékénél fogva a történelmi, s a természettudományok terén eszközölt haladásnál fogva a gőz és villám századának szoktunk nevezni. És mégis, mily különbség a múlt század vég általános felfogása s századunk végének általános felfogása közt. Amott az emberi ész ifjú erejének mintegy első tudatára ébredve, képesnek hiszi magát mindenre, az epigramma szavaiként, mint az üres buzakalász égre emeli fejét, emitt a roppant ismeretek halmaza, s mégis viszonylag semmiségének tudatától meghajtva, mint a megérett kalász a földre sülyed tekintete. Az ember érzi, hogy bármennyire behatoljon is a természet titkaiba, az örök problémák megfejtetlenek maradnak előtte ; érzi, hogy abba a sötétbe, melyet a világ rejtélye mutat, csak a hit segélyével gyújthat világot, érzi, hogy minden ismerete töredékes romhalmaz, s fölkiált a költővel: Mit keresnél, mért mulatnál, Oh én lelkem, e romoknál ? — Fölfelé, csak fölfelé ! . . . Db. Antal Géza. Márcza. Ahasver. (Folytatás.) Eszthetikai szempontból vizsgálva a legendát, a legmegrázóbb tragikum nyilatkozik meg benne, minőt csak emberi elme megalkothatott a földön. A dramaturg tétovázva áll meg mellette, a mint benne a tragédia mindkét válfajának szabályait túlszárnyalva látja. Mert Ahasver tragikumát sem az antik tragédiák-, sem a sakespeare-i megoldás szabályaira ráhúzni nem lehet. A. tragédia hőse a végkifejlődésben ugyan elbukik, mint amott, mindkét helyen; ámde a tragikai bünhödés Ahasvernél nem nyer befejezést az élet elvesztésével, mint legvégső fokával a bünhödésnek, mert ő életben marad, még pedig örökké és szenved is örökké, mert az örök élet nála egy az örök szenvedéssel, Egy-egy Antigone, Medea, Jason, Elektra, továbbá Hamlet, Lear, Julius Caesar hatalmas hősei a tragikumnak, megrázó végükben igazságos kiegyenlítést nyer a megbántott örök rend, erkölcs és jog. De Ahasver tragikuma felülmúlja valamennyit, mert neki még az emberi fogalom szerinti legmagasabb bünhödéssel sem elég bűnhődnie ; meghalnia nem szabad, a sir nyugalmára való eljutás nem egyenlithcti ki vétkét. Ez nagyobb minden bűnöknél, melyek halált érdemelnek. A támadás csak az által egyenlittetik ki, ha bűnének átkát in infinitum érezi. Úgy látszik, hogy a tragikai bünhödés átmegy a jogtalanság terére, a mi bántó. S az igazságtalanság ama blasphemiában nyilvánul, hogy e tragikum a legigazságosabbtól, a megtérő bűnösnek mindenkor megbocsátó Istentől rendeltetik Ahasver számára. Az emberi elmét megszéditő legenda és mint szörnyszülött felett tán napirendre is térhetne az emberiség, az emberi szellem, mely mindenben, még a hibában és bűnben is megfelelő plastieitást és valószínűséget keres. És úgy találjuk, hogy e tragédia nincs kivetve az emberiség emlékezetéből. Keletkezésétől fogva napjainkig a legélesebb elméket magával ragadta; mert hiszen ily hálás théma nincs több sem a világtörténelemben, sem a fantazia birodalmában. Két oldalról vitatják a kérdést: jogos-e, vagy jogtalan a tragikum? S mivel az individuális jogérzék a legelső impresszióra a jogtalanság bélyegét kész a legendára rásütni : legtöbben és leg’hálásabban azt mutogatják Ahasver tragikumában, hogy megalkotásával az emberiség túl lépte a megengedett határokat. Majd rövidesen ismertetni fogom Ahasver tragikumának tárgyalását pro et contra; de itt már sietek kifejezésre juttatni a magam felfogását is, hogy t. i. e legendában nyilvánuló tragikum nem lépi túl sem az ismert szabályokat, sem a jogosság határát. Benne a megoldás oly egyszerű és könnyű, hogy e szempontból vizsgálva Ahasver legendája nem egy emberi Ítéletet fölülhaladó tragédia, hanem egy szépen megindított színműnek első szakasza, a melyben a bűn és bünhödés még a végre eljutás előtt szép kiegyenlítést nyerhet. Ahoz kétség se férhet s róla vitázni is felesleges volna, hogy Ahasver szerepeltetése nem egyéb, mint a népképzelet szüleménye, valamint az is feltétlenül bizonyosnak látszik, hogy a legenda akkor született meg, mikor az emberiség teljesen a vallás karjaiban volt, a mikor lelkületét, gondolatvilágát, képzeletének irányzatát a rajtuk teljesen domináló fanatizmus, illetve fanatizálás szabta meg. Tehát a középkorban s annak is a közepe táján, mikor a szent föld és az azért való küzdelem a judaismusra terelte a rajongó nép figyelmét. A nép legalsó rétegében, kik ma is látnak Máriákat és Jézusokat kutakban vagy fáknak tetején lebegni, a fanatizmus elgondolt valami csekélyke kis mesét, mely hova-tovább terjedve testesedett, nőtt mint a lavina. Egy ilyen-amolyan tehetség keretet adott neki s készen volt a legenda. Mit törődött azzal az ember, hogy az egész legenda hibás interpretation alapszik, hogy egy Jézus, ki' az emberiség megváltásáért jővén a földre, szükségképp
