Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-19 / 12. szám
179 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 180 múlva érdeklődéssel olvasgatná az uj nemzedék, hogy micsoda kérdések foglalkoztatták ma egyházkerületünket; mik voltak a bajaink ; miket tartottunk hasznos gyógyszereknek; mérlegelhetné az eredményből, hogy beváltak-e intézkedéseink ? jáztán meg a püspöki és esperesi körleveleket, rendeleteket is ebben lehetne közölni. Tudjuk, mennyi nehézséggel jár ezeknek Írásban sokszorosítása s hogy mennyi bosszúságot okoz az olvasónak a rossz litograf- és hektograf-irás! így nyomtatásban, ugyanazon időben olvashatnánk mindenütt e leveleket. Sőt á lekörmölgetésüktől is megmenekednénk; elégséges volna pusztán tárgymutatót vezetni róluk ! A nagy erkölcsi haszon mellett a püspöki és esperesi iroda teendőit is, a miknek száma ma már valóban légió, jelentékenyen inegköunyitené a hivatalos lap, Ezért tartom én —h— indítványát igen életrevalónak. Figyelő. Néhány szó a lelkész paedagogiai szakképzettségéhez. Érdeklődéssel olvastam a lelkész és a tanító közötti jó viszonyt tárgyazó czikkeket. Távolról sem akartam ezen dologhoz szólni, mert szerintem a hol a lelkész és a tanító mindketten kötelességteljesítő, s minden nagyobb emberi fogyatkozás nélküli egyének, ott a rossz viszony el sem képzelhető közöttük. Hiszen minden pályán van súrlódás, mindenütt van félreértés, vagy emberi fogyatkozásokból eredő rossz viszony a hivatalnokok között. Viszont igen szép példáit láthatjuk sok helyt a lelkész és tanító közötti igazán megható szeretetteljes viszonynak is. Ivötelességteljesités, a hivatalon kívül pedig erkölcsi és társadalmi korrektség, ez a jó viszony szülőanyja. Ez az én szerény nézetem, ezt nem is akartam én a tapasztaltabb lelkésztársaim elé terjeszteni. De midőn immár Végh István urnák lapunk múlt számában megjelent cikke a lelkésznek szakképzettségét a paedagogia terén kétségbe vonja, s a dolog oda látszik fejlődni, hogy már-már a lelkészek egy gépies fegyelmet gyakorló bábnak állíttatnak oda Végh ur szerint az iskolába : igazán erre a jól ismert bibliai mondásra fakadok : „Úgy Ítéljen mi felőlünk minden ember, mint a Krisztus szolgái felől“ — vagy „ugyan mi köze volna az Isten templomának a bálványokhoz.“ Mert ha nincs szakképzettség paedagogia téren is — akkor bárki léleknélküli bálványkép csak az oktatás templomában. Végh István ur, külömben érdekes és sok igazságot tartalmazó cikkének a lelkész szakképzettségét kétségbevonó tételei hogy meg nem állhatnak, a felett vitatkozni nem is lehet. Az egész csak olyan képzelődés. Hát az a paedagogiai szakképzettség olyan privilégium, mely csak a praeparandiát látogatóknak adatik ? Vagy talán olyan nimbus féle, mely csakis tanítói fejet övezhet? . . . Valóban „ábrándozás az élet megró ntój a.“ No de legyünk szigoru tárgyilagosak, nem azért mivel én és lelkésztársaim ezen állítása erősségekre szorulna, hanem csak azért, hogy a kétségbevonhatatlan tények beszéljenek helyettem. A nézeteket meglehet cáfolni — a tényeket nem. Ugyebár egy tanító egy orvosnak működését, annak eljárását birálgatni nem képes —, ha egy boncterembe lép tanácstalanul áll meg ? Viszont, ha az orvos belép az iskolába részéről hasonló eset áll elő. Es miért .. . azért mert nincs szakképzettség, vagy mint Végh ur citálja: „ne sutor ultra crepidam.“ Hát ugyan ha a lelkésznek nem volna szakképzettsége, vájjon hogy állhatna ott az iskolában, mint annak hivatott őre ? ! bizony úgy, miként a bálvány az Ur templomában . . . formailag, de lélek nélkül. Képzelhető-e az, hogy annyi bölcs zsinati atya ráoktrojálja a lelkészre az iskolának felügyeletét a törvényekben, ha egyúttal nem gondoskodnék arról is, hogy a lelkész paedagogiai szakképzettséget is nyerjen? Vagy talán csak a padok hosszasága van reánk bízva; vagy hogy esetleg mint „mumus“ a gyermekek előtt paedagogiai eszközként szerepeljünk a tanító szemében ? Felsorolja Végh ur a lelkész és a tanító tanulmányait. No nézzük ezeket valójában. A lelkész hallgat négy évi praeparandiát; az első két évben colloquál a neveléstanból, módszertanból, neveléstörténetből; később colloquál a káté tanításból; kötelező ránézve az egyházi ének-órák látogatása; azonkívül hallgat két teljes éven át és ez a paedagogiában a fő ám : életphilosophiát és lélektant. A tanító hallgat, kisebb terjedelemben, mint a theologián —, neveléstant, módszertant, neveléstörténetet, éneket és zenét, a többi mind a gymnasiumi tananyagnak a pótlása t. i. számtan, német nyelv, alkotmánytan stb’ Hogy pedig a paedagogiai tárgyakat kisebb terjedelemben tanulja a tanító, mint a lelkész, arra nézve Végit ur az előadások és kézi könyvek összehasonlításából meggyőződhetik. Tehát ebben a tekintetben semmivel sem áll a lelkész a tanító mögött, sőt ha a cikkben felemlített universalis képzettségét a lelkésznek hozzávesszük : ugyan melyik áll elől az elmélet terén ? No de nézzük a gyakorlatot. Ma már majd minden theologia akadémián kötelezve vannak a növendékek a gyakorló iskolába eljárni tanáruk vezetése alatt és ott gyakorlatilag is megismerkedni az „egyházak veteményes kertjével.“ Pápán ez nincs meg az igaz, de itt meg az én időmben a confirmációi oktatáson vettünk részt nagyt. Kis József tanár ur vezetése alatt, s azt hiszem ez ma is fennáll. Emlitsem-e még azt, hogy a káplánok legnagyobb része tanító káplán évekig, hogy az ifjú lelkészek közül is, mint én a múlt évben, üresedés vagy betegség miatt kénytelenek vagyunk egész éven át tanítani. Hát a körlelkészek, a kik nyolc, tiz iskolát járnak végig éveken át, talán nem gyakor
