Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-03-05 / 10. szám

147

DUNÁNTÚLI PR0TESTAN8 LAP

148

arra nézve felvilágosítást nyújtanak Homola István, kassai ág. ev. lelkész urnák havonként megjelenő statisztikai közlései, a vegyes házasságok révén való veszteségeink. Ugyszinte az egyházi lapok panasza: a református, általában a protestáns öntudat elcsenevészesedéséről.

Hát magával a legdrágább kincsünkkel és szikla erőségünkkel, Isten Írott igéjével hogy állunk? A könyvek könyvének nyelvünkön való kinyomatását és terjesztését egy külföldi társulatnak kellett kezébe venni. Ugyan-e társulat revideáltatta az ó-szövetségi szentirást s mint hírlik, revidáltatni fogja az uj-szövetséget is. Még örülnünk kell azon, hogy akadt néhány derék férfi, a ki vállalkozott az angol biblia társulat aegisze alatt e szent feladatra. Atyáink, a múlt évszázadokban a mienknél sokkal kedvezőtlenebb viszonyok közt is eleget tettek ebbeli kötelességüknek, nemcsak azért, mivel még akkor nem volt meg ez az áldásos társulat, hanem mert más lélek éltette őket, más élet lüktetett ereikben.

Szomorúan jellemzi az éltető lélek hiányát a lelkészi állásról való közkeletű felfogás, mely azt nem hivatásnak, hanem kenyérkeresetnek tekinti. Erre nézve saját életemből hozhatok fel példákat. Mint érettségit tett ifjú sokat és sokáig haboztam az életpálya választásában. Egy öreg és haldokló tanító ezzel biztatott: «Öcsém, ha meg tud egy héten tanulni két prédikációt, legyen pap, jó dolga lesz.» Természetesen nem ez a biztatás döntött elhatározásomban. Majd később theologus diák koromban, mint szupplikáns hallottam egy káplántól: <A ki egy héten nem tud megtanulni két prédikácziót, az ne legyen pap, mert rosszabb dolga lesz a kőfejtésnél.» Én édes Istenem ! Ha csak abból állana a lelkészi hivatal, akkor kár 12 évig tanulni, időt és költséget pazarolni. Bármely irniolvasni tudó ember betölthetne hivatalunkat, hiszen van Írott és nyomtatott prédikáció elég — sőt több az elégnél.

Azt hiszem, e gyászos felfogásnak, a kenyérkeresetből, nem pedig hivatásból folytatott lelkészi hivatalnak tudandó be az a jellemző tény, melyről nem is régen e Lap tisztelt szerkesztője és szeretett barátom cikkezett, hogy t. i. a Prot. írod. Társ. még a lelkészek részéről is oly gyér pártfogásban részesül. Pedig hát a protestáns irodalom megteremtését, felkarolását, pártfogását nem várhatjuk a jezsuitáktól és a franciskánusoktól. Ez a mi dolgunk. Ily sanyarú valósággal szemben ki merne egy magyar bibliaterjesztő társulatra gondolni?

Mig az az egyedül szükséges dolog: az éltető, elevenítő evangéliomi szellem át nem hat első sorban minket lelkészeket: addig nem számolhatunk a műveltebb osztályok támogatására, nem hathatunk se ezekre, se a köznépre. Egyházi és vallási életünk tespedni fog. Mikor leszen az, ki tudná megmondani? De tőlünk függ siettetni ezt az időt. Több időt szenteljünk az elmélyedésre, a szentírás tanulmányozására, csendes otthonunkban az imádkozásra.

Nem tudom feltüut-e e Lap tisztelt olvasóinak, hogy a közel múltban Amerikába költözött ifjú Timotheusaiuk mennyire megváltoztak. Mostanában ugyan már ritkábban Írnak lapjainkba, mint eleinte, de egészen inás hangnemben írnak ma már. Azt hiszem, ez a tenorjuk nem a miatt változott meg, mert kiszakittattak közülünk s távol a hazától nem kisérhetik kellően figyelemmel mozgalmainkat és nem vehetnek bennök részt; hanem azt hiszem, őket is megragadta az Egyesült Államok pezsgő egyházi életének árja s gondolkozásuk nemcsak módosult, hanem meg is változott. A mit itthon józan bölcseségnek tartottak, azt ma már nagyrészben silányságnak tartják. Bizony-bizony sokunknak jó volna, ha közköltségen megutaztathatnánk Angliába és Észak-Amerikába. De hát ez lehetetlen. Isten azonban másként is feltudja rázni az aluvókat — ha az nekik keservesen esik. Egyik, magát józan conservativnak tartott és e miatt önmagával teljesen megelégedett s minden újabb kezdeményezésnek konokul ellenálló egyházi lap f. évi 4-ik számát ajánlom az érdeklődők figyelmébe. Panaszosan sorolja el, hogy abban a hires-neves és túlnyomóan kálomista városban, hitsorsosaink mily szégyenteljes vereségeket szenvednek egy ügyes és mozgékony katholikus paptól. Ennek révén őszinte beismeréssel vallomásokat is tesz. Tehetetlenséget és élhetetlenséget vet önnön maguk szemére. Hála Istennek, hogy ennyire már eljutott! Az oldalukba vert tövis teszi a kötelességét. De hát vájjon szükséges-e megvárniok, hogy Wolafka ur egészen elnyelje őket?! Szükséges-e nekünk mindnyájónknak azt várnunk, hogy a jó Isten majd csak megszán bennünket s fölráz a tespedésünkből ? Addig csak lamentáljunk a fölött, hogy «pusztulunk, veszünk,» Nyomorúságaink eredetét jól tudjuk, jól ismerjük. Kifáradva a százados nyomások és üldözésektől, hogy jobb és derültebb idők következtek reánk, elbiztuk magunkat. Azt hittük, az igazság, a jó ügy diadalra jutva, fáradozásunk nélkül is meg-