Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-03-05 / 10. szám

149

A DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

150

védi önmagát. De mig mi fügefáink alatt békén pihenünk, elleneink nem nyugosznak. Ássák az aknákat, kivetik a hálóikat s bizony nem is eredménytelenül. Szeut hitünk és meggyőződésünk, hogy minden furfangjuk, fáradozásaik dacára végcélju-, kát nem érik el, az evangéliomot teljesen soha se győzhetik le, ha csak mi megtesszük kötelességünket. Sőt még a terüket is elveszítik. Törekedjünk azért az egy szükséges dolog elnyerésére. Élesszük föl a hamu alatt lappangó parazsat. «Segíts magadon, az Isten is segít« fordítsunk több időt a hivatásunkról való elmélyedésre, a szentirás tanulmányozására, fogadjuk be keblünkbe az ima szellemét. Legyünk buzgóbbak lélekben. Bajainknak, nyomorúságunknak véget vet, diadalra visz bennünket az az evangóliomi szellem, mely már többször meggyőzte e világot.

Csizmadia L.

Lelkész és tanító közötti viszony.

— Hozzászólás. —

Mindenki tudja, hogy minden törvény első sorban az igazság, a jog, azután pedig a gyengébb fél védelme érdekében hozatott, hogy azokon az emberrel veleszületett vagy a benne kifejlődött emberi gyarlóságok, mint önkény, uralom vágy, hatalmaskodás, erőt ne vehessenek. Nem kivánok még e bevezetés után se arról a legalább is sajátságos összefüggésről beszélni, mely egyházi alkatmányunk 102, 104, 138 §§ között fennáll. Elvitázbatlan, hogy ezek a §§ azok, melyeken a lelkész és tanitó közötti jóviszony a legtöbbször megzavarodik. Ezekhez a §§-hoz nem kell más csak egy kis hajlam az egyház eminens képviselője részéről XIY. Lajos francia király ,,L’ état o’ est moi!“ elvét az egyházi élet terén minden irányban érvényesíteni és könnyen megesik az összekülömbözés. Nem tévedek, ha azt hiszem, hogy a hol a hivatalos téren van az öszszeütközés, annak forrása a legtöbb esetben az idéztem elv merev alkalmazásában keresendő. Szerencse azonban mind a tanitókra, mind pedig iskolaügyünkre nézve, hogy nálunk kevesen vannak, kik a törvénynek csak holt betűit nézik s igy aztán a jó viszonyra vonatkozólag kevés panaszra van ok.

Sajátságosnak tartom azonban azt a felfogást, mely a tanitók szakképzettségét mérlegeli, melynek e lapok hasábjain valaki inkognitóban hangot is adott (Dt. P. L. 6, 7, 8 sz.) Szerinte érthetetlen, hogy bizonyítani kell, miszerint a lelkész szakember a népiskolai ügyekben. Szerény véleményem szerint pedig az volna érthetetlen, hogyha ez az állítás nem szorulna nagyon is bizonyításra, illetőleg megokolásra.

Akárhogy elmélkedem e tétel felelt, mindig csak arra az eredményre jutok, hogy a cikkíró minden jó igyekezete mellett is aligha össze nem téveszti az általános és magasabb fokú képzettséget a speciális paedagogiai szakképzettséggel s ennek folytán azt bizonyítja, a mit soha senki kétségbe nem vont, meg nem tagadott. Avagy nem e mellett bizonyit-e azon körülmény, hogy mikor a szakemberről szól s a lelkész népiskolai szakképzettségét bizonyítja, az az hogy bizonyítani akarja, a középiskola 8 osztályára, az érettségire hivatkozik s arra a következtetésre jut, hogy a tanítónak nincs joga (sic !) vitatni a lelkészekkel szemben azt, hogy ők a szakemberek.

Nincs az a józaneszü néptanító, a ki az universalis képzettség terén versenyezni akarva, a tanítói oklevelet a lelkész érettségi és lelkész-képesítési bizonyítványával akarná összemérni.. Jól tudják azok, hogy más az universalis és más a speciális vagy is szakképzettség.

Mit szólna V—s. ha egy okleveles orvos vagy ügyvéd, tehát egy feltétlenül universalis képzettségű egyén, azzal állana elő, hogy ő is olyan szakember a lelkészi hivatás terén, mint a pap. Nem kiáltana- e fel, minden hivatását szerető, azt becsülő lelkész, „ne sutor ultra crepidam!“ Vagy ha a lelkésznek betegje van, miért fordul az orvoshoz ? Miért nem állapítja meg a diagnosist maga, hiszen ő is tanult természetrajzot, embertant, ő is sokat tanult, többet mint a doktor, mert

2- -3 évet külföldi egyetemeken is töltött.

Vagy talán az iskolai nevelés és tanítás a tanítási módszertan és a reál ismeretek speciális paedagogiai irányban történt feldolgozása, a gyakorló iskolai előkészület és az éveken át szorgalommal, kitartással megszerzett iskolai gyakorlat, mely minden sikert Ígérő nevelés és tanításnak édes anyja, számba se jöhetnek akkor, mikor a tanítók részéről a lelkészekkel szemben a szakképzettségre való hivatkozás jogosultságát tagadja ?

Hogy a lelkésznek az iskolafelügyelete nemcsak joga, de kötelessége is, ez nem vitatható. Ezt a jogot és kötelességet elismeri minden komolyan gondolkozó tanitó, annyival is inkább, mert erre a jogra és kötelességre praedestinálják az iskolafenntartó eminens képviselete, elpkelő állása és universalis képzettsége, melyek elismert tekintélye mellett bizonyítanak. Hogy a népiskolai növendékek tudnak-e, megfeleltek-e a helyesen feltett kérdésre, elérték-e azt a célt, a melyet a népiskolában minden* körülmények között el kell érni ? Erről meggyőződni minden universális képzettségű egyén, hogy ne volna képes ? ! Igenis, a lelkész mindig meggyőződhetik iskoláink szellemi színvonalának miben létéről. Ez azonban korántsem szakképzettség, de ehez nem is kell szakképzettség.

Azonban a betegnél a diagnosis megállapítása, a kopogtatás és hallgatódzás, a megfelelő gyógyszerek vegyi alkatrészeinek a kúrált egyén természetéhez és erejéhez mérten való megállapítása, a peres eljárásnál a jogi alap bizonyítása, a perbeszéd anyagának a cél érdekében való csoportosítása, a gyermek hajlamainak megfigyelése, vele a tanulás, az iskola megkedveltetése, a hang- és mennyiség képeinek a tudatlan lélekre való átplántálása már szakképzettség. Ezekhez úgy ért az, a ki velük gyakorlatilag nem foglalkozik mint — mint a zeneid*