Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-05 / 10. szám
Tizedik évfolyam. 10. szám. Pápa, 1899. március 5. Arról az egy szükséges dologról. Angliáról és az angolokról beszélgetve egy katholikus úri emberrel, egyszer csak azt a naiv kérdést intézte hozzám: «Hát ott vallásosak-e a reformátusoké Ez a kérdése, de kivált a hanglejtése elárulta, hogy minket, magyar reformátusokat nem igen tart vallásosaknak. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az az úri ember nem tartozik azok közé az elfogult bigottak közé, a kik a kegyességnek az Övékétől elütő megnyilatkozását semmibe se veszik, a kik a másvallásuakat hitetleneknek tartják. Sőt inkább müveit, elfogulatlan, világos gortdolkozásu, mint mondani szokták: korral haladó egyéniség. A politika, a tudomány, az ipar, a művészet, a lét nagy kérdései iránt egyformán érdeklődik. Misére ugyau nem jár, egyháza szabványait nem tartja meg, de úgy látszik, azért a vallás és az egyházi dolgok iránt is érdeklődik, — és a maga módja szerint vallásos. Szóval olyan, mint a milyenekkel a hazai összes felekezetek, a műveltebb osztályokból, fölös számmal bővölködnek. Tehát őt magát is úgy tekinthetjük, mint a hazai, szegény vallásos életnek egyik hű képviselőjét. Bizony mi tűrés-tagadás benne, nálunk minden hitfelekezet kebelében hiányos, fogyatékos, ernyedt a hitélet. He hát csak maradjunk magunknál. Semmi sem érdekel bennünket jobban, mint a saját sorsunk, állapotunk. Azt a rajtunk kivül álló és rólunk keményen Ítélkező úriembert könnyen lecáfoltam faz arra való hivatkozással, hogy nálunk mégis kedvezőbbek a viszonyok, mint náluk. Mert mig ők, csak a jezsuita páterek utaztatásával és a Mária megjelenéseivel tudják még hiveiket galvanizálni: addig minálunk egészen máskép állanak a dolgok. Bátran utalhattam a hivatalos jelentésekre, a melyek szerint népünk átalán véve szívesen látogatja az Urnák házát. Patronusok nem létében uagy és súlyos megterheléssel, de mégis föntartja egyházainkat, iskoláinkat. Sőt a köteles adózáson kivül még itt is, ott is szép áldozatokat tesznek egyesek a vallás oltárára. S a felekezetnélküliség sem tett bennük annyi kárt, mint a mennyitől mi féltünk és a mennyit némelyek kárörömmel vártak és reméltek. És mégis azt kell mondanom, egyházunkban óriási szellemi és erkölcsi tőke hever parlagon. Vallásosságunk, hogy is mondjam csak ? . . olyan laugyatag, buzgóságunk erőtelen, egyházi életünk olyan ernyedt forma. Mert hiányzik belőlünk valami; az a valami, a mi a legfőbb. A mit megfogni, érzékelni, súly avagy hosszmértékkel megmérni nem lehet, a minek becsét pénzavagy szám értékben kifejezni nem lehet, Ez a valami: az evangéliomi só, az evangéliomi szellem a mely éltet és elevenít. Pedig ez az az egy szükséges dolog. Nem a sok szükséges dolog közül egy, az egyedül szükséges dolog. E nélkül egyház nem maradhat fenn, mert szétmállik. Ha ez inogván, akkor minden van, mert hat, alkot és mindent létrehoz. Vájjon kialudt-e véképen ez a szellem, ez a szent láng, vagy csak a hamu alatt lappang, mint parázs várva a felélesztő fuvalmat? Én ez utóbbit hiszem. He hogy most szunnyadoz, fájdalmasan igaz ; ne hogy úgy láttassam, mint a ki csak a levegőt szabdalja, állításom igazolására néhány tényt hozok föl, «A kire sokat biztat, többet fognak kívánni attól.« Mi reánk bízatott e hazában Krisztus evangéliomának a maga egyszerűségében, épségében és tisztaságában való fentartása, annak erőteljes terjesztése. Hogy e feladatnak hogyan felelünk meg 10
