Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-26 / 9. szám
Tizedik évfolyam. 9. szám Pápa, 1899. február 26. Tanulók vasárnapja. Ha figyelemmel kisérjük a vallás- és közoktatásügyi minisztérium Hivatalos Közlöny-ét, lehetetlen, hogy kikerülje figyelmünket a sok rendelet, melylyel Wlassich miniszter közoktatásunk folyamát igyekszik mélyíteni, úgy hogy miniszterségét bízvást elnevezhetnék a rendeletek korszakának. Egymás után adta ki külömböző irányú rendeletéit, a melyek közt lehetnek talán egy vagy más szempontbél kifogásolhatók is; de amelyektől a tiszta szándékot, a jó intentiót eltagadni nem lehet. Több ambitióval senki sem állt még a magyar közoktatás élén, mint ő; működése eredményében is a legkiválóbbak egyike. Méltó érdeklődés kiséri legutóbbi rendeletét is, melyben a tanuló ifjúság vasárnapi munkaszünetét haugsuljozza, voltaképen pedig a túlterhelésen akar segíteni. Sokan a tanárok igazságtalan leckéztetótését látják a rendeletben; mások időszerűnek, sőt szükségesnek tartják, hogy védelmük legyen a tanulóknak ama rengeteg munkával szemben, a mit az iskola a tanulók vállaira rak. Maga a rendelet a tankerületi főigazgatókhoz van intézve, mint a kik látogatásaik alkalmával legközvetetlenebb tapasztalatot szerezhetnek az iskola munkájáról. A túlterhelésből indul ki. Igaza van. mikor azt mondja, hogy: „A túlterhelés nem csupán a tanterveknek, hanem a módszernek a kérdése is.u Annyira igaza van, hogy a mennyiben csakugyan létezik túlterhelés, az egyenesen a módszer, illetőleg a módszertelenség rovására írandó. Hogy a módszer minő legyen a tanításban, megmondják az Utasítások, a mikre annyiszor történik hivatkozás, de a mely közel két évtized alatt oly kevéssé ment be a magyar középiskolák vérébe, hogy folyton uj meg uj rendeletre van szükség, mely figyelmeztesse a tanárságot az ott lefektetett elvekre. Az Utasítások száműzik az iskola falai közül a leckefeladás, leckefelmondás rendszerét, mely abban találja feladatát, hogy a tanár kihagyja a leckét s a következő órán kikérdezi a növendékeket, mással nem törődve, csak azzal, hogy a tanuló valahogy el ne hagyjon csak egy és szócskát is a tankönyvből. Ezt a módszert, illetőleg módszertelenséget a legnagyobb mértékben kárhoztatja az Utasítás, mert eredménye semmi, legfelebb az, hogy kiöli a gyermekből az önálló gondolkodást, de meg az arra való törekvést is. Mért ne vallanánk be, hogy a józau ész, a józan paedagogia ellenére ez az irány még ma is divatozik iskoláinkban. Miért? Mert a tanárra nézve határozottan könnyebb minden más módszernél. Leülni a kathodrába, hallgatni a feleleteket, jegyezni a kalkulusokat: ez valóban nem nehéz; ehez semmi képesítettség se szükséges. Valamivel terhesebb már, ha a tanár, mielőtt feladná a leckét, elmagyarázza tanítványainak az anyagot; eredménye azonban ennek is legfelebb az, hogy a tanárt esetleg bámulni fogják a gyermekek „szép előadásáérta mi egyes tárgyaknál nem is nehéz, de az olcsó dicsőségnek a tanítványok adják meg az árát, mert nem fognak tudni semmit; tudásuk legfellebb csillogó-villogó valami: nem megy át a vérükbe, nem lesz maradandó. Innen van az jórészt,hogy az élet annyiszor, de anynyiszor meghazudtolja az iskola bizonyitváuyait. A ki az iskolában első eminens, mert óráról-órára pontosan bevágja a leckét, az életben sokszor az utolsók közt cammog; mig az, a ki az iskolában talán nem tudta úgy fúni a leckét, az óletbeu igen sokszor a legelsők közt jár, sokszor első lesz. De hogy ez igy van, abban része van a mai vizs-9
