Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-26 / 9. szám
131 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 132 gálati rendszerűek is. Manapság a vizsga alfélé Spiegelfechterei, a miuek semmi komoly értéke nincs. Nem szólok az u. n. osztályvizsgákról, mik végtére is csekélyebb fontosságnak; de hallgasson végig valaki egy érettségi vizsgát, hol már a név után indulva is azt várnánk, hogy a tanulók értelmi érettségét Ítélik meg, hallgassunk végig mondom egy ilyen vizsgát, ott is azt tapasztaljuk, a mit a többi vizsgálatokon: a fiuk többé-kevésbbé tudják a tankönyvet, de mihelyt egy gyakorlatibb kérdést intéznek hozzájuk, a mi talán nincs rendszerezve a tankönyvben, szánalmas vergődés tanúi leszünk. Ne azt a tanárt dicsérjük, kinek tanítványai valódi orátor módra szavalják a tankönyvet, mert az nem jól teljesítette feladatát, az a könnyebb végét fogta a dolognak, hanem azt nézzük: képesek-e előadni valamit a tanulók értelmesen a maguk szavaival ? Ezt pedig csak azzal a módszerrel eszközölhetjük, a mit a józan ész, meg az Utasítások is ajánlanak. Nem a leckefeladás, nem is a magyarázgatás a célravezető módszer, hanem az, mely: tananyag megfelelő elsajátítását, helyes megértését és pontos emlékezetbe vésését, magában a tanítás folyamában, az iskolai órán eszközli vezető és útbaigazító kérdésekkel, a tanulók gon-^ dolkodását keltve és irányozva.» Ez a módja a tanításnak természetesen sokkal nehezebb a tanárra nézve, de eredményeit tekintve össze sem hasonlítható más módszerekkel. Ha túlságba visszük, szinte a tanár túlterheltetésére vezet, mert minden egyes órára gondosan elő kell készüluie; de még ez sem nagy baj. Nagyobb baj ennél az, hogy népes osztályokban, sok tanulóval szemben nem, vagy csak roppant nehézség árán valósítható meg. Azért teljesen mégsem mellőzendő: valósítsunk meg be'lőle annyit, a mennyit a viszonyok és körülmények között megvalósíthatunk, már ez is roppant nyereség. Még népes osztályokban is könnyebb ezen módszer mellett a figyelem ébrentartása, az igy, közös munkával szerzett ismeret pedig maradandó, maradandóbb minden más módon szerzett ismeretnél. Megvan az az előnye is, hogy a tanulók fel vannak mentve az otthon végzendő sok munka alól, legalább annyira, a mennyire ez lehetséges, mert rajzolni p. o. mégis csak kell otthon is, noha teszem a sok térképrajzoltatás, mit sokszor halomszámra készítenek a növendékek, hogy egy-egy növendékre 10 is jut, sőt több is, e téren is mellőzendő. Épen igy a házi feladatok is, mert ismeretes ázások visszaélés, mely készítésükkel jár; ismeretes azok kétes értéke, sokszor jellemrontó hatása. Igaz, hogy a mai óraszám is akadály a helyes módszer teljes keresztülvitelére, Az a 18— 20 óra, a mit az iskolában tölt hetenként a tanár, magában véve még nem is volna sok; de a házi munkássággal, a gondos előkészülettel ez megháromszorozódik, úgy, hogy átlag 10—12 munkaóra jut egy-egy napra s ez szellemi munkából elég, szinte sok. De már akkor feláldoztuk maguukat, mikor a tauitói pályára léptünk, tegyünk meg hát mindent, hogy életünk sikertelen ne legyeu. Inkább mi legyünk túlterhelve, mint tanítványaink, a kiknek testi és szellemi épségét veszélyezteti a túlfeszített munka. A sok csenevész, pápaszemes, lézengő ifjú sok tekintetben az iskolára vethet, mely annak idején, mikor legnagyobb szüksége lett volna az egészséges fejlődésre, agyongyötörte. Igaz, hogy az élet sok ismeretet kíván, de tartsuk kötelességünknek, hogy ezt minél könnyebb módon közöljük tanítványainkkal, ne tanítsuk őket agyon, mert az élet egyebek közt erős, egészséges testet is kíván. Ilyen s hasonló szempontokból nem tartom én a miniszteri rendeletet «igazságtalan leckéztetésuek,» — sőt, a mennyiben tudom, hogy sokban hibázunk tanítványaink testi és szellemi épsége ellen, — nagyon üdvösnek és helyénvalónak tartom, csak aztán az a fő, hogy foganatja legyeu. Úgy ne járjunk, mint az egyszeri orvos, ki rakásra irta betege számára a recepteket, de meg nem csináltatott egyet sem. Hajtsuk is végre! Üdvösnek és helyén valónak tartom, mert igaza van, hogy «Egyes középiskolák tanárai még a hétnek egyetlen szünnapjára, a vasárnapra is oly sok megtanulni való anyagot, házi Írásbeli feladatokat, rajzokat stb, adnak fel, hogy a tanulóknak még ezen a napon sincs módjukbau a családdal való bensőbb érintkezés, vagy a fáradt elmének nemesen szórakoztató foglalkozással, vagy üdüléssel való megpihentetése» . . . Legyünk igazságosak, ne legyünk túlságosan érzékenyek. Lássuk be, hogy tökéletes munkát nem végzünk, hogy sokat hibázunk; igyekezzünk kevesebbet hibázni. Addig is, mig eljönne az az idő, a miben ugyan én alaposan kételkedem, hogy egy osztályban 30—40 növendék s egy tanárnak 10—12 órája lenne hetenként, lássunk hozzá az Utasításoktól ajánlott módszeres tauitás komoly keresztülviteléhez, ne mondjuk, hogy a mai létszám és óraszám mellett ez csak jámbor óhajtás. Lássunk hozzá, mert mi neveljük a jövendő Magyarországot! Faragó János.
