Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-12 / 7. szám
105 PI'X AN TÚLI PROTESTÁNS LAP. 156 Atyánk,“ mint ők mondták, fogadásához. A toronyba kitűzték a nemzeti zászlót, 2 diadalkaput emeltek, „Isten hozott szeretett főpásztorunk“ felírással. A martosi náddal bélelt utat egypár kilométernyi távolságra meghomokozták, járhatóvá tették. A község határánál 50 martosi és imelyi (Martos leányegyháza) lovaslegény várta püspök urat s innen gyors ügetésben, zászlók alatt kisérte a harangzúgás közt érkező szeretett főpásztorunkat. Puskás Lajos helyi lelkész, körülvéve egyházmegyénk szeretett esperese, a dunamocsi, hetényi, ó-gyallai, k.-szentpéteri, kamoesai s alólirott lelkészek, a helyi tanitó, az imelyi egyház küldöttei s a martosi presbitérium, és számtalan világi úri emberek által —üdvözölte a l«lkészi lak udvarán „Püspök Atyánkat.“ Üdvözlő lelkész elmondta, hogy aranyunk, ezüstünk nincsen, szivünk örömtől dobog, midőn falaink közt fogadhatjuk a szeretett főpásztort, áldott, a ki jött az Úrnak nevében ! — „Örömmel jöttem — igy szólt főtiszt, püspök ur — ebbe a sokat szenvedett gyülekezetbe, hogy most épült templomát az Istennek nevében, az Istennek dicsőségére felszenteljem ; a szives fogadtatást köszönöm, békesség légyen néktek! Isten áldása rajtatok !“ Ezután Czuczor Ida másodtanitónő, rövid, de valóban igen csinos beszéd kíséretében egy pompás élővirág csokrot nyújtott át a püspök urnák. Most aztán bementünk a páratlan vendégszerető lelkész házába. Nehány pillanat múlva megkezdődött az igazi templomszentelés ! Harmadik harangsző után, úgy fél 11 óra tájban elindultunk főtiszt, püspök ur vezérlete alatt a már említett lelkészi kar, követve az úri emberek seregétől s díszes hölgy közönségtől, az uj templom ajtajához, hol püspök ur a templom-kulcsát a helyi lelkésznek átadta, a ki a Szentháromság egy Istennek nevében az ajtót kinyitotta s az eléggé tágas, márvány-kockákkal kirakott, kitűnő acustikáju, hófehér szilire festett templomnak minden térsége egyszerre megtelt, tömve volt; százan, meg százan kint maradtak, helybeliek, vidékiek, mert hiszen ezek is seregesen tódultak a ritka szépnek ígérkező ünnepélyre. A 75-ik dicséret 1., 2-ik verse után nyomban következett felállóéneknek a 37-ik dicséret 1-ső verse, melynek végsoránál főtiszt, püspök iír az urasztala elé ált s a Szentlélek segítségül hívása után megtartotta templom-szentelési beszédjét, illetve felavató imáját. Most érzem legjobban gyengeségem, midőn erről a remek beszédről és imádságról akarok referálni s megemlékezni. Midőn a Mindenható Istenről, a hitről, a léleknek szükséges táplálékairól, az evangéliom erejéről, a Jézus Krisztus tudományának felséges és szükséges voltáról, annak igazságáról, vigasztaló hatalmáról és erejéről beszélt meggyőző erővel, hatalmasan: úgy tetszett, mintha ott volnánk, hol a menny lakói Isten széke előtt leborulnak, előtte letelepednek. Ereztük, hogy ez a hely, a hol most vagyunk, nem egyéb mint Istennek háza és a mennyországnak kapuja. Midőn pedig arról beszélt, hogy a martosiak az egyszer megismert evangéliom igazságaiért mennyit szenvedtek a múltban, mennyit üldöztettek, háborgattalak, de reform, hitüket meg nem tagadták s ezzel mintegy védbástyául alakulva, az idegen nemzetiségnek ellentállottak s Magyarországnak nagy szolgálatot tettek. . . . könnyek tódultak szemeinkbe, mintha könny csillogott volna püspök ur szemeiben is! De nem a bánatnak, hanem az örömnek és hálának könnyei Isten iránt, ki annyi vész és vihar között, sokat üldözött hitünket megvédelmezte s a reform, magyar népet védő karjaival ezen a vidéken betakarta, oltalmazta. A remek beszédnak és felavató imádságnak fordulatokban gazdag szépségeit csak az élvezhette igazán, ki azt hallani szerencsés volt. Még halvány sugara sem lehet ez a gyarló méltatás az elmondott imának és felavató beszédnek. Püspök ur elvégezvén funkcióját, a 2‘ó'ó. dicséret 3-ik versét énekeltük, melynek végszótagjainál nagytiszt. Veress Ede esperes urunk lépett a szószékbe s Esdrás próf. K. VI. r. 15., 16-ik versét alapul véve, megtartotta jó félóráig tartó alkalmi prédikációját, melynek hallása nagy lelki élvezetet nyújtott az egybesereglett hallgatóságnak. Magas szárnyalásu beszédének bevezetésében megemlítette, hogy a legrégibb időben nem voltak templomok, az ős hajdankorban egynéhány kő összerakása képezte az oltárt, az egész természet Istennek temploma volt. A szent sátrak sem mondhatók, a mai értelemben vett templomoknak, mert hiszen a szentek szentébe csak a főpapnak volt szabad bemennie, annak is csak egyszer egy esztendőben. „Ha az ember esak egy házat épít, örömmel néz bevégzett munkájára, hát ti martosiak, hogy ne örülnétek, midőn elvégeztetett a szentegyház; midőn felépült immár a templom“ A beszéd felosztása ez volt: I. Nem mi szenteljük fel e templomot, mert ez eredeténél, céljánál fogva is szent, mert ezt a prot. hitbuzgóság emelte. — II. Szent e hely, mert ebben az evangéliom örök igazsága hirdettetik Istennek dicsőségére, s az igazságot szomjuhozó lelkek n. egelégitésére. Midőn nagytiszt, esperes urunk elmondotta, hogy szivünk legyen az igazi templom, melynek oltárán a lót, remény, szeretet és áldozatkészségnek lángja lobogjon szüntelenül, midőn elmondotta, hogy ne az emberektől, de az istentől váljunk jutalmat és elismerést, midőn elmondotta, hogy e templomban találjon a megterhelt lélek nyugodalmat, a bűnein bánkódó bocsánatot, a szomorkodó vigasztalást, a csüggedő bátorítást, midőn ezentúl is hűségre, áldozatkészségre buzdította a hallgatóságot s eme szavaival: Istennek szentelt hajlék állj az időknek végéig romolhatatlanul s a gyülekezetét védje, oltalmazza a jóságos Isten — beszédjét berekesztette, a hallgatóság szivében azon igazi érzés kelt, hogy egyházmegyénk érdemes esperese a remek szónoklatoknak még mindig nagy mestere, ki a hallgatóságot foglyul ejti és lebilincseli ! Az egyház történetének felolvasása következett ez után Puskás Lajos lelkész ajkairól. Miután a történelmi adatokról már megemlékeztem, itt csak annyit említek, hogy a lendülettel felolvasott töredék-történet a szép ünnepélynek fontos kiegészítő része vala. Egy uj szülőt-
