Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-12 / 7. szám
107 DUNÁNTÚLI PROTESTANT> LAP 108 tét, Tóth János lelkész testvérünk vett be alkalmi beszéd kíséretével anyaszentegyházunk tagjai közé, mely actusnál, mint említettem is a vérszerződés jutott eszünkbe. Ntiszt Mérocz Mihály é-gvallai lelkész lépett ez után az újonnan készült, vörös bársony térítővel fedett (térítőt közadakozásból, 38 írton vették) urasztalához, hogy a lelki éhezőket és szomjuhozókat megelégitse. Egy hévvel elmondott alkalmi ágenda elhangzása után tiszt. Boross Kálmán kamocsai lelkész segítségével megkezdődött a urvacsora-osztás. A lelkészi kar, főtiszt, püspök úrral együtt, első sorban élt az úri szent vacsorával, utánunk jöttek sokan, igen sokan, úgy hogy a 16 < -ik dicséretnek 7. versét elénekeltük, mire az úrvacsora kiosztása véget ért. Hála-imádság rebegése s a 233-ik dicséret 8-ik versének zengedezése zárta be a szép ünnepélyt. Bizony elmúlt 2 óra, midőn kijöttünk ! Sokan kárhoztatják, ha az ilyen ünnepélyek ismertetésénél megemlékezünk a testi vendégeskedésről is. De hát— uraim ! ez az ünnepélynek kiegészítő része; a testi dolgot a lelkiektől ily esetben elválasztani nem lehet. Az iskola egyik tágas termében volt a lucullusi közebéd. Az ízletes táplálék mellett a szellemi sziporkák csak úgy pattogtak az elmékből, az ajkakról. Feltűnést keltő tósztot mondott az imelyi rém. kath. plébános Zoványi Mihály ur, Püspök urunkra, a szeretetre, egyetértésre, a békességre emelte poharát, mely elveket, ha a clerus magáévá tenne: az igazi Pax azonnal beköszöntene s békesség lenne e haza határain lakó különböző felekezetek között. Kiemelem még püspök urunk köszöntőjét, ki az elébbire az imént hangoztatott elvekre, különösen Mezei Gyulára emelte poharát, a kinek mint igazgató főmérnöknek nevét a martosi hívek szeretettel fogják emlegetni s az egyház arany könyve is megörökíti. A legnagyobb elismerést szerintem a martosi lelkész érdemli, mert oly óriási küzdelmek és akadályokat,’ a melyek a templom építésénél útjába gördültek, csak az ő nagy ereje, kitartó, csüggedést nem ismerő buzgósága tudott legyőzni. Most pedig megemlítem azok neveit, kik megjelenésükkel ezen ünnepély díszét emelték. A már említett lelkészeken kívül ott voltak: tek. Konkoly Thege Béla a komáromi egyház érdem es gondnoka, mint püspök urnák utitársa; nagys. Tuba János, Feszti Béla orsz. gyűl. képviselők, Feszti Árpád (van-e ki e nevet nem ismeri ?) Mezey Gyula igazgató főmérnök családostól, Wittemberger Kornél társulati pénztárnok családostól. A mérnöki karnak még három érdemes tagja. Ott volt tek. Emánuel József járásbiró, tek. Balogh Imre főszolgabíró, dr. Jávor Béla járási főorvos, ngys. Jankovics Aladár, Steiner Mihály nagybirtokos, Petrovics Pál birtokos, Mikos Nándor és fia, nagy vidéken jó hírnek örvendő építők, tek. Somogyi Sándor szolgabiró, Peredi János imelyi jegyző, az imelyi egyház képviselői stb. stb., még sokan, igen sokan. - — A felekezetiesség szűk korlátain felülemelkedő lelkeknek fényes társasága volt ez. Ily illusztris társaság nem unatkozhatottt! Midőn a szélrózsa minden iránya felé haza indultunk, lelkűnkbe maradandó emléket vésve a magasztos ünnepélyről, azon jó kívánsággal vettünk búcsút a páratlan vendégszeretettel teljes tisztelendő asszonytól s a házi gazdától, hogy sokáig éljenek; rajtuk és a gyülekezeten legyen Istennek áldása ! Most is ezt kívánja: Halász Móeic, ev. ref lelkész, (Varra-sur-negyedi halász-igazgató.) Mit végzett a francia protestantismus a 19. században? A diakonissa ügytől Franciaországban Vermeil Antal lelkész neve (szül. 1799-ben Nimesben) elválaszthatatlan. Hamburgi rövid működése után, 1824-ben bordeauxi, 1840-ben párisi lelkész lett. Már Bordeauxban is nagyon buzgó volt a szeretet gyakorlásában; ott több hajadonban derék támogatókra talált. Azoknak egyikét, Karoline Malvesin tanítónőt szinte égette a vágy, hogy életét a szegények és nyomorultak javára áldozhassa. Vermeil lelkészt is már régóta foglalkoztatta azon gondolat, miként lehetne az ős keresztyének diakonissa szervezetét újra életbe léptetni. Karoline Malvesin hasonló gondolkozásu barátnőivel Parisba jött, és 1841-ben megkezdődött a munka, St. Antoine nevű külvárosban. Eleinte megesett leányokat és szabad lábra helyezett női fegyenceket vettek gondozásuk alá. így létesült lassankint a diakonissák intézete. Az alapszabályok első pontja kimondja, hogy : a diakonissák intézete, oly protestáns nők egyesülete, kik hivatást éreznek, keresztyéni szeretettel a testi és lelki nyomorultaknak szentelni gondjaikat és különösen a betegeket, szegényeket és gyermekeket felkarolni. A vezeklők menházához 1842-ben egy kórházat csatoltak a skrophulás gyermekek számára; majd 1843-ban egy javítóintézetet 7—13 éves leányok számára, valamint egy kórházat nők számára. Ehhez 1844-ben még egy javítóintézetet kapcsoltak 14—20 éves leányok számára, 1846-ban egy ovodát, egy iskolát, egy női kézi munka iskolát, egy menhelyet oly apró gyermekek számára, kiknek anyjuk nappal gyárban dolgozik. Egy diakonissa képző iskola is életbe lépett. Csakhamar meghonosultak ezek a vidék helységeiben is. Természetes, hogy ezen fiatal társulat, melynek tagjai korra, származásra, jellemre, képzettségre stb. nagyon különböztek egymástól, sok küzdelmen ment keresztül, azonban szeretettel, tapintattal és kitartással minden nehézséget leküzdött a fáradhatatlan főnöknö. 1860-ban a társulatot az állam is elismerte. Az 1870—71 -ki háború ideje alatt a diakonissák önfeláldozása kemény próbáknak volt kitéve. Eleinte az intézet csak hitsorsosok adományaira volt utalva, későbben a párisi hatóságtól is nyert segélyt és 1880-ig az állam, valamint Paris városa is fizetet évi járulékot. 1891- ben a bevétel és kiadás volt: 162256: 162264 jrk. 1892- ig 10757 beteget ápolt és 669 fiatal leányt vett
