Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-12 / 7. szám

107 DUNÁNTÚLI PROTESTANT> LAP 108 tét, Tóth János lelkész testvérünk vett be alkalmi be­széd kíséretével anyaszentegyházunk tagjai közé, mely actusnál, mint említettem is a vérszerződés jutott eszünkbe. Ntiszt Mérocz Mihály é-gvallai lelkész lépett ez után az újonnan készült, vörös bársony térítővel fedett (té­rítőt közadakozásból, 38 írton vették) urasztalához, hogy a lelki éhezőket és szomjuhozókat megelégitse. Egy hévvel elmondott alkalmi ágenda elhangzása után tiszt. Boross Kálmán kamocsai lelkész segítségé­vel megkezdődött a urvacsora-osztás. A lelkészi kar, főtiszt, püspök úrral együtt, első sorban élt az úri szent vacsorával, utánunk jöttek sokan, igen sokan, úgy hogy a 16 < -ik dicséretnek 7. versét elénekeltük, mire az úrvacsora kiosztása véget ért. Hála-imádság rebegése s a 233-ik dicséret 8-ik versének zengedezése zárta be a szép ünnepélyt. Bizony elmúlt 2 óra, midőn kijöttünk ! Sokan kárhoztatják, ha az ilyen ünnepélyek is­mertetésénél megemlékezünk a testi vendégeskedésről is. De hát— uraim ! ez az ünnepélynek kiegészítő része; a testi dolgot a lelkiektől ily esetben elválasztani nem lehet. Az iskola egyik tágas termében volt a lucullusi közebéd. Az ízletes táplálék mellett a szellemi szipor­kák csak úgy pattogtak az elmékből, az ajkakról. Fel­tűnést keltő tósztot mondott az imelyi rém. kath. plé­bános Zoványi Mihály ur, Püspök urunkra, a szere­­tetre, egyetértésre, a békességre emelte poharát, mely elveket, ha a clerus magáévá tenne: az igazi Pax azon­nal beköszöntene s békesség lenne e haza határain lakó különböző felekezetek között. Kiemelem még püspök urunk köszöntőjét, ki az elébbire az imént han­goztatott elvekre, különösen Mezei Gyulára emelte po­harát, a kinek mint igazgató főmérnöknek nevét a mar­­tosi hívek szeretettel fogják emlegetni s az egyház arany könyve is megörökíti. A legnagyobb elismerést szerintem a martosi lelkész érdemli, mert oly óriási küz­delmek és akadályokat,’ a melyek a templom építésé­nél útjába gördültek, csak az ő nagy ereje, kitartó, csüggedést nem ismerő buzgósága tudott legyőzni. Most pedig megemlítem azok neveit, kik megje­lenésükkel ezen ünnepély díszét emelték. A már emlí­tett lelkészeken kívül ott voltak: tek. Konkoly Thege Béla a komáromi egyház érdem es gondnoka, mint püspök urnák utitársa; nagys. Tuba János, Feszti Béla orsz. gyűl. képviselők, Feszti Árpád (van-e ki e nevet nem ismeri ?) Mezey Gyula igazgató főmérnök családostól, Wittemberger Kornél társulati pénztárnok családostól. A mérnöki karnak még három érdemes tagja. Ott volt tek. Emánuel József járásbiró, tek. Balogh Imre főszolgabíró, dr. Jávor Béla járási főor­vos, ngys. Jankovics Aladár, Steiner Mihály nagybir­tokos, Petrovics Pál birtokos, Mikos Nándor és fia, nagy vidéken jó hírnek örvendő építők, tek. Somogyi Sándor szolgabiró, Peredi János imelyi jegyző, az imelyi egyház képviselői stb. stb., még sokan, igen sokan. - — A felekezetiesség szűk korlátain felülemelkedő lelkek­­nek fényes társasága volt ez. Ily illusztris társaság nem unatkozhatottt! Midőn a szélrózsa minden iránya felé haza indul­tunk, lelkűnkbe maradandó emléket vésve a magasz­tos ünnepélyről, azon jó kívánsággal vettünk búcsút a páratlan vendégszeretettel teljes tisztelendő asszonytól s a házi gazdától, hogy sokáig éljenek; rajtuk és a gyülekezeten legyen Istennek áldása ! Most is ezt kívánja: Halász Móeic, ev. ref lelkész, (Varra-sur-negyedi halász-igazgató.) Mit végzett a francia protestantismus a 19. században? A diakonissa ügytől Franciaországban Vermeil Antal lelkész neve (szül. 1799-ben Nimesben) elválaszt­hatatlan. Hamburgi rövid működése után, 1824-ben bordeauxi, 1840-ben párisi lelkész lett. Már Bordeaux­­ban is nagyon buzgó volt a szeretet gyakorlásában; ott több hajadonban derék támogatókra talált. Azok­nak egyikét, Karoline Malvesin tanítónőt szinte égette a vágy, hogy életét a szegények és nyomorultak ja­vára áldozhassa. Vermeil lelkészt is már régóta foglal­koztatta azon gondolat, miként lehetne az ős keresz­tyének diakonissa szervezetét újra életbe léptetni. Karo­line Malvesin hasonló gondolkozásu barátnőivel Parisba jött, és 1841-ben megkezdődött a munka, St. Antoine nevű külvárosban. Eleinte megesett leányokat és sza­bad lábra helyezett női fegyenceket vettek gondozásuk alá. így létesült lassankint a diakonissák intézete. Az alapszabályok első pontja kimondja, hogy : a diakonis­sák intézete, oly protestáns nők egyesülete, kik hiva­tást éreznek, keresztyéni szeretettel a testi és lelki nyo­morultaknak szentelni gondjaikat és különösen a betege­ket, szegényeket és gyermekeket felkarolni. A vezeklők menházához 1842-ben egy kórházat csatoltak a skro­­phulás gyermekek számára; majd 1843-ban egy javító­intézetet 7—13 éves leányok számára, valamint egy kórházat nők számára. Ehhez 1844-ben még egy javító­intézetet kapcsoltak 14—20 éves leányok számára, 1846-ban egy ovodát, egy iskolát, egy női kézi munka iskolát, egy menhelyet oly apró gyermekek számára, kiknek anyjuk nappal gyárban dolgozik. Egy diako­nissa képző iskola is életbe lépett. Csakhamar megho­­nosultak ezek a vidék helységeiben is. Természetes, hogy ezen fiatal társulat, melynek tagjai korra, szárma­zásra, jellemre, képzettségre stb. nagyon különböztek egymástól, sok küzdelmen ment keresztül, azonban sze­retettel, tapintattal és kitartással minden nehézséget le­küzdött a fáradhatatlan főnöknö. 1860-ban a társulatot az állam is elismerte. Az 1870—71 -ki háború ideje alatt a diakonissák önfeláldozása kemény próbáknak volt kitéve. Eleinte az intézet csak hitsorsosok adományaira volt utalva, későbben a párisi hatóságtól is nyert segélyt és 1880-ig az állam, valamint Paris városa is fizetet évi járulékot. 1891- ben a bevétel és kiadás volt: 162256: 162264 jrk. 1892- ig 10757 beteget ápolt és 669 fiatal leányt vett

Next

/
Oldalképek
Tartalom