Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-12 / 7. szám
99 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 100 (a kegyesség élő oszlopáig legyenek. A nép értelmi fejlődését, erkölcsi nemesedését, vallásos és anyagi helyzetének javítását célzó egyesületek megalakításában, hasznos és célszerű működtetésében mindent kövessen el a tanító. (Ifjúsági egyesület, olvasókör, népnevelési egylet, egyházi takarékmagtár, önsegélyző szövetkezet, dalárda alapítása stb.)» Hát bizony meg kell vallani, hogy ezek a tanácsok igen-igen szép tanácsok; a népnevelő nemes hivatásának valóban eszményi felfogása sugárzik ki belőlük. Szintúgy érzi a szív a szavak melegségét; az ajkon önkéntelenül is megjelenik a sóhaj: «vajha minden gyülekezetünknek ilyen tanítója lenne.« Szándékosan mondom: «gyülekezetünknek,« Mindig bántotta a fülemet, mikor egy-egy lelkésztársam ezt mondta «az én tanítóm.» Eszembe jut erre, hát csak meg is említem, hogy nem kevésbbé bántotta a fülemet az se, a mikor azt hallottam, pedig de sokszor hallottam, hogy a jegyző, a faluvégi kurta nemes, sőt a városból hazavetődött boltos-legény is «kedves papom»-nak szólította a lelkészt, kegyesen megveregetve a vállát!A tanító a gyülekezeté! Neki hát mindig a gyülekezet jólétére kell irányozni tekintetét. A mi ennek javára van, azt mindenképen elő kell mozäUatna-'f e gy üTT tel“ h o gy é lieh Ages viszonyban van a lelkészszel s ép ettől ered valami üdvös eszme ; ez üdvös eszmét csirájában elfojtani akarni, bizonyára nem lehet hivatása a hív tanítónak. És viszont. A jó megvalósítását csupán azért ellenezni, mert annak mozgatója egy nekünk nem tetsző egyéniség: erkölcsi lehetetlenség. A hol ez előfordul: ott nincs lelkiismeretesség: ott az indulat, a nemtelen bosszú kerítette hatalmába az akaratot. Nagyon okos és kiváló jó érzésre valló tanács, hogy «a tanító goudosan kerülje lelkipásztorának a gyülekezeti tagok előtti gáncsolását, kritizálását és kárhoztatását.» Hogy teljes viszonosságot követelek a lelkészek részéről is, sziute fölösleges megjegyezni. E részben azonban, fájdalom, igen sokan hibáznak, s itt hibáznak legtöbbet. Korunkat minden téren kiválóan jellemzi az a betegségszámba menő silányság, vagy — hogy nevén nevezzem a gyermeket — rosszlelküség, a mely a mások kisebbítésével akarja magát emelni. Légió azoknak szamuk, a kik nem a saját, becsületesen teljesített munkájuk, hanem az érdemesek gáncsolása által akarnak felszínen maradni. A tisztességes munka tehetséget és kitartást kíván; ez azonban sokaknál hiányzik. Elmaradni, másoknál kevesebbeknek látszani azonban mégse akarnak. Mit tegyenek? Megragadják a dolog könnyebb végét; lerántják az érdemet; igy az se lesz különb!) — gondolják — mint ők. Ugyau ki tagadhatná, hogy ez a betegség most járványszerüleg lépett fel. Jegyezzük meg jól, hogy most nem csak a tanítókról beszélek. Még egy másik betegségre is fel keli hívnom a figyelmet. A babér idegen harcmezén keresésének nevezhetném ezt. Mások talán alkalmasabbnak tartanák a tüntetés szó alkalmazását. A baj elnevezésével nem sokat törődöm; de létezésével már igen. Ez a betegség abban áll, hogy p. o. a tanár alighogy elvégezte az egyetemi kurzust, már tankönyv írásán töri a fejét. Vagy ha nem ezen, há bármi irányú irodalmi szereplésre fáj a foga. S e viszketeg miatt a tulajdonképpeni munka, a mi a kenyeret adja, csak sínylődik. Jobban mondva: sínylődnek a tanulók. Erre a betegségre már Beöthy Zsolt egyetemi tanár is felhívta a figyelmet néhány évvel ezelőtt. Nem ritka jelenség az a rendszerint jogosulatlan törekvés se, hogy egy 5—6 gymn. osztályt elvégzett városi vagy adóhivatali tiszt, vezérszerepre törekszik egyetemet végzett s folyton a tudományokkal foglalkozó férfiak körében. Közeleím^jőve tételünkhöz: hányszor megtörténik, hogy a tanító nem az iskolában igyekszik kitüntetni magát, hanem a szószéken. Sokan vannak, kik azzal tetszelegnek maguknak, hogy ők különben szónokolnak, mint a lelkészük. És ha az ep-'dve várt dicséretet boldogságtól repeső arccal zsebre vágták: figymálva mondják, hogy ez ugyan nem nagy dolog! Mi vau abban: egy héten kőt prédikációt könyvből megtanulni? . . . S ezzel voltaképpen a lelkész munkájának csekélységét akarják indirecte kimutatni. Ha nem mondják is, de azért hangjukkal, mozdulataikkal, egy-egy élccel elárulják, hogy minden megerőltetésük nélkül tudnák pótolni a lelkész helyét. ... Ez az ut a lelkészek tekintélye alábbszállásának és a lelkészt hivatal szükséges voltában való hit megingásának egyik legveszedelmesebb útja. Bá kell jönnünk mindannyiónknak arra a helyes álláspontra, a mely szerint mindenki azon a téren igyekezzék elismerést aratni, a melynek közvetlen művelése az első kötelessége. Ezen a téren azonban minden erőnkkel azon legyüuk, hogy híveknek találtassunk. S bizony egy tanítónak elég munkamező az iskolája, a melyben átlag 60—80 gyermeket kell nevelnie és tanítania. Ha ezt a mun-
