Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-12 / 7. szám
101 DUNÁNTÚLI PROTEST\NH LAP. 102 báját becsületesen elvégzi: nagyon rászolgál minden jók elismerésére és nyugodt lehet, nem kivánja tőle senki, hogy a szószéken is tündököljék. Én nem egy kiváló tanitót ismerek, a ki a prédikációt, ha épen szószékre kell mennie, úgy olvassa, de azért a gyülekezet tagjai közhecsülésben részésitik és szeretettel veszik körül mindenütt. Viszont számosán vannak, a kikről azt mondják, mennyivel jobban szeretnénk, ha az iskolában oly sikerrel tanítana, mint a milyennel a szószéken prédikál! (Folyt, köv.) Lelkész! nyugdíj. Thúry Etele ós Patay Károly lelkésztestvéreim felhívó szózatát a lelkészi nyugdíj ügyében annyival inkább helyénvalónak találom, minthogy’ közeleg az idő, midőn a zsinat harmadik cyklusát megkezdi. Nem tagadhatjuk, hogy a közelebbi két zsinat határozatai protestáns szellemünk élénkítésére jó hatással voltak. Mig az egyik megalkotta a domestikát, a mely hogy mily nagy áldást árasztott már is, igazolja azt a segélyre szorult szegény egy’házak és lelkészek hálája. A második zsinat megteremtette az özvegyek ós árvák gyámintézetét. Bár a belőle csergedező segély nem fedezi is teljesen a segélyezettek szükségeit, de a fent maradt egyházi gyámolda segélyével mégis megmentette az özvegyieket és árvákat a katáng-kóró sorsától . Ma már hála a gondviselésnek, eg^1 takarékos papné férje halála után is képes megélni gyermekeivel együtt. A két zsinat tehát történelmi emléket állított magának. Megnyitották előttünk az utat; megművelték a talajt, hogy7 valóban termékeny legyen : ez már a mihivatásunk. Én bízom hogy felhívásunk nem lesz kiáltó szó s a harmadik zsinat megteremti a lelkészi nyugdíj intézetet, mely7 any7agi gondoktól ment pihenést ad azon szellemi munkásnak, ki az Ur szőllőjében kifáradva, nyugodni kíván. Igen csekély megfigyelő tehetség kell hozzá, hogy belássuk, miszerint a társadalom minden rétege, minden munkása tömörül s közeledik egymáshoz; még a háztulajdonosok is congressusra készülnek; a nagyobb városok hordárai betegsegélvző, árva s menedékhelyeket teremtenek rokkantjaik részére. Azt hiszem, nekünk sem bűn tehát, hogy e 19-ik század alkonyán lelkészi nyugdíjintézetet sürgetünk. Okvetlen társulnunk kell nekünk is, hogy azok javára, a kik a nemes harcot megharcolták s az istenes munkában kifáradtak, nyugalmat teremtsünk. Igen helyesnek találom szerkesztő ur megjegyzését, hogy a káplánok (tisztelet a kivételnek) nem mindig adnak békét és nyugalmat a kifáradt lelkésznek, sőt gyakran látjuk, hogy a kiérdemült lelkész kenyere fájdalom könnyeivel van megkeserítve ! Fel tehát, lelkésztestvéreim! Ki van bontva a zászló ! A cél szent és nemes! Saját érdekünkben tegyünk meg mindent; jó reménységgel indulhatunk, tudván, hogy7 a világi elem évszázadokon keresztül mellettünk állt és lelkesült — s lelkesül ma is azon eszmékért, a miket mi protestáns papok hirdetünk. Ha nem hagyott el az üldözés alatt, miért hagyna el bennünket a békében. En hiszem, hogy meghozzák híveink e részben is a szükséges áldozatot s nem vonják meg tőlünk, a mit jól kiérdemeltünk s méginkább kiérdemelni akarunk anyaszentegyházunk s édes magyar hazánk érdekében teendő működésünkkel. Mint régente voltak, hála az isteni gondviselésnek, vannak ma is nagy7 férfiaink, egy Tisza, Darányi, Szilágyi, Hegedűs, Degenfeld, Teleky, Nyáry, Beöthy és Szilassy, kik ismerik lelkészi mőködésünk tisztaságát és állását s ezért tudják is kellőképen méltányolni. Nekünk nem kell rózsaszínű talár, piros cipő és süveg, nem kívánunk százezreket jövedelmező földi vagyont, de azt kívánjuk és kérjük, hogy „mindennapi kenyerünk'1 biztosittassék és szemrehány7ás nélkül tisztességesen élhessünk vén korunkban. Kívánjuk, hogy ekkor is megadhassuk magunknak a tisztességes külsőt, igy aztán nem leszünk a társadalom szánalomra méltó tagjai! Felkérem tehát felekezetűnk említett világi vezértagjait is, ne engedjék elesni ez eszmét! Ne engedjék megszégyenülni sok kifáradt, érdemes lelkésznek azt az édes reményét, hogy a harmadik zsinat megteremti a lelkészi nyugdíjintézetet. Pólya Lajos, ev. ref. lelkész. A martosi templomszentelés. Lélekemelő, magasztos ünnep volt az, mely bennünket múlt hó 29-ére, Martosra egybegyöjtött! Ekkor szenteltük fel u. i. éneklésünk, buzgó imádságunk és kegyes elmélkedéseink által a martosi egy7ház egészen újonnan épült, sugártornyu, a pusztába messze kilátszó, szilárd alapokra épített, egyszerű, de épen egyszerűsége által a szemlélő lélekre kedves benyomást eszközlő templomát. Ha a régi hantok megmozdulnának, s a csendesen szendergő ősök felemelnék fejek t a sírok mélyéből, ugyancsak elcsudálkoznának, hogy a régi nádtetejü, sövényfalu, fatornyu istenháza helyén, egy a korizlésének egészen megfelelő, tágas, célszerű templom épült! ! Az ősök bizonyara azt kérdeznék: ti martosiak! Dárius kincsét találtátok-e fel, hogy tizenegyezer forintnyi költséggel, „Szentegyházat1, építettetek? ! Miféle csoda történt itt ? ? Valóban ennek a martosi népnek egész élete legendaszerü, annyú szenvedéseken, megpróbáltatásokon ment keresztül, hogy elmondhatjuk : istencsodája, hogy' ez a nép nem pusztult el a földszinéről! . . . Éhez a néphez kevés a hasonló! Mikor a jelenlegi martosi atyafiaknak ősei, úgy ezer esztendőcskével ezelőtt többi apáinkkal, onnét a Pruth és Szerret vizei mellől felkerekedtek s a honfoglalás dicső munkáját bevégezték, 7*
