Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-12-31 / 53. szám
849 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 850 A ..ferde helyzetek“ írójával szemben azt az állítást kockáztatom meg, hogy az egyházpolitikai törvények az okos és derék emberek előtt nem vettek el semmit társadalmi tekintélyünkből, sem pedig jövödelmünket nem csökkentették. A megjegyzésekben“ is fentartja régebbi állítását és érvel is mellette, igy ni : „sok helyen szinte nyíltan tette föl a kérdést az értelmetlenebb, hogy mi szükség lesz ezután a papra ?“ Tehát csak az értelmetlenebb és az se mindenütt. De ha mindenütt fölvetették volna e kérdést és még az értelmesebbek is, vájjon csodálkozhatnánk-e azon, ha az igehirdetést az anyakönyveknél csekélyebb jelentőségűnek tartanák, ha még Isten igéjének szolgája is úgy gondolkodik az igehirdetésnek bibliai tanáról, hogy azt bombastikus frázisnak mondja ? Hiszen épen az a mostani sinlődésünknek baja’, hogy lelkészi tevékenységünk csupán a szószék és iroda között oszlott meg. Most is íontartom azon állításomat, hogy a lelkész társadalmi tekintélyének igazi hasisa a lelkész munkássága és erkölcsisége. Nos, ez a munkásság nem szorítható csupán a szószék és irodára. Kiterjed az más mezőre is. A lel kipásztorkodáson kívül, a szépen megindult szövetkezeti ügyekre is. Még az is ide tartozik, hogy a megszorult embernek kölcsönt adjon : ha tud. Állítottam: jövödelmünkben nem szenvedtünk kárt a stólán, illetőleg a kiadványokon kívül. Barla ur ellenveti: „nem hallottam-e, nem olvastam-e soha“ . . . Igenis hallottam is, olvastam is már ily rémhíreket: de magam jövedelemcsökkenést nem tapasztaltam. Ugylátszik ő sem. (3 is csak hallomásból tudja. Es vigasztalására mondom, hogy az állam a csekély jövödelmü lelkészek fizetését kiegészíti. Így legalább valószínű, hogy ép azon lelkészek nagy contingensének maga az állam nyújt kárpótlást, a kiket jövödelmükben megkárosított. Igehirdetésünk hatástalanságának kérdésében a prédikálás mennyiségével szemben a prédikálás minőségét állítottam föl, hogy a figyelmet a kérdés ez oldalára is irányítsam. Barla ur megjegyzéseiben az érdemleges választ mellőzve, azzal vádol, hogy okainak csak egyikére terjeszkedtem ki. így névszerint nem méltattam kellő figyelemre egy lelkésznek egg bizonyos gyülekezetben való hosszú szolgálatát. No jó, hát fektessük most erre a fősulyt. Ugyan megírtam, hogy a lelkésznek épen azért kell imádkoznia és elmélkednie, hogy erőt nyerjen s tanításában legyen lélek és élet. Eellegek között ugyan nem járok s elhiszem, hogy a gyülekezetek bizonyos idő eltelésével szívesen kicserélnék lelkészeiket. Utó végre is mindenki nem tetszhetik mindenkinek. De olyan esetet is tudok, hogy emberöltőn át egy helyen szolgált lelkészt gyülekezete sírva kisérte ki a temetőhe s évekig emlegette. Yran hát példa mindenikre — bár fájdalom az utóbbira kevesebb. És azt hiszem hasznos lenne mindnyájónkra, ha ily tüneteknek okait kutatnék. Jól tudom, Barla ur azért hivatkozott az apostolokra, hogy a mienknél előnvössebb helyzetüket kiemelje. En pedig kételkedni bátorkodtam, bátorkodom ma is, hogy csakugyan könnyebb helyzetük volt-e? Az pedig teljesen bizonyos előttem, hogy nem keresték a dolog könnyebb végét. Újabb példáira nincs mit szólnom, legfeljebb azt, hogy annak az amerikai lelkésznek az esete még Amerikában se valami gyakori, ott is vajmi kevesen tudnák utánna csinálni. Továbbá az is bizonyos előttem, hogy püspök urunk oly gazdag elmével és szívvel van megáldva, hogy hallgatóit nem csupán egy alkalommal, de egész életén át le tudja bilincselni. Valamint az is kétségtelen előttem, hogy nagy Révészünk nem félt a dologtól. De viszont nem hagyhatom szó nélkül Barla urnák a tönkre ment földbirtokosrúl szóló példázatát. Kérem, viccnek igen sikerült vicc volt az. Testi gondolkozásu emberek bizonyosan egész a könnvezésig kacagtak rajta. Csakhogy a benne rejlő tanulságot egy komoly ember se fogadhatja el, annálkevésbbé egy evangéliomi lelkipásztor. Ám tekintsünk mélyebben a dologba. Egy tönkre ment földbirtokos egyelőre szánalmasan nevetséges alak. De ha, mondjuk csak akkor téx* is észre, a mikor a 6U0 holdból 6 holdja marad és komolyan munkához lát, nem stréberkedik, szerintem tiszteletreméltó alakká vált. Erkölcsi értéke véghetetlenül nagyobb lett annál, mint mikor világi fogalmak szerint ur, de valójában csak egy léha tékozló volt. Ép igy nem nevetséges, de igen is becsülendő az a lelkész, a ki nem csügged el, sőt munkára lelkesül, ha hallgatói száma akár a maga, akár az elődje hibája folytán leapadt. Még akkor sem, ha az utolsó hallgatók igen tisztességes, de rendesen nagyon élemedett nők is. Mert a mi hivatásunk: nem pénzszerzés, nem is szenzációs sikerek hajhászása! hanem rendes, zajtalan munka a lelkek megőrzésére és megtartására az örök élet számára. Es annak az egy két élemedett nőnek is halhatatlan lelke van. Ugyan mi lett volna a keresztyénségből, ha az apostolok az Urnák a földről való eltávozása után e fajta viccekkel bátorították volna egymást ? Avagy mi lett volna a református keresztyén egyházból, ha Kálvinunk Strasszburgba menekülése után ily élcekkel vigasztalta volna magát ? Ismétlem mienk a munka: Istené az áldás! Most pedig a ferdítés dolgára következett a sor. A „ferde helyzetekben“ e passust olvastuk: „az az egyház (t. i. a római) ezer éves tapasztalatból mégis megtanulta, hogy nem helyes lelkészeit minden vasárnapon délelőtt, délután beszédek tartására szorítani, sőt kisebb helyeken délelőtt sincs mindig prédikáció.“ A ferdítés az lenne, hogy én, e passzusból azt magyarázom ki, hogy Barla helyesli a római egyház gyakorlatát, holott Ő csak azt mondotta, miszerint a római egyház találta helyesnek ezt a szokást behozni. Hát ez szent igaz, egyszóval se mondta ki, hogy ő maga helyesli ezt a gyakorlatot. Igen de miért mondotta ezt a kérdéses passzust, mikor és mily körülmények között? Csak úgy példának okáért, hogy valamit mondjon ? Igenis példának okáért, de bizonyos célból. Ott hangoztatja, a hol a sok és hatástalan prédikálás ellen panaszolkodik. Értekezése végén pedig nyíltan kimondja a vasárnapdélutáni prédikálás eltörlése iránt való óhaját. Tehát a
