Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-12 / 46. szám
735 DU ANN TÚLI PROTESTÁNS LAP 736 Ferenc által (1706.) megerősített okmányok szerint, a 17 községből állott „őrségi nemes tartomány11-nak nevezett terület egész lakossága nemességből állott s minden szabadalmakkal, — melyek a nemeseket illették, sőt pallos joggal is — rendelkezett. Közülök 103 család Kun Lászlótól nyert nemességet. S dacára okmányaiknak, a Rákóczy szabadságharcaiban részt vett őrségi rebellis nép, mely hozzá még egészében prot. volt s az ma is (annyira, hogy ittott van egy-két r. kath. cseléd, egy-egy harangozó s egv pár kápolnaszerü templom szolgálatában, egy-egy plébánus), a protestánsokat erősen üldözött németujvári és csákányi gróf Battyhányiak által jobbágyi járomba hajtattak s a század közepe előtt azok jobbágyaiul legfőbb törvényszékileg is kimondattak, azon ürügyből, hogy az akkor éltek nem tudták kimutatni, hogy IV. László, Mátyás és Rudolf által kiadott nemesi oklevelekben megnevezett őrségi nemeseknek egyenes leszármazottjaik. Pedig egész Őrségen ma is meglátszik az ős nemesi typus. Uradalmak nem szakgatják meg a nép birtokait. Házaik kúriaként épültek, körülvéve földbirtokaik által és igy oly szétszórtan, hogy akárhány községen végig mentünk a nélkül, hogy községet láttunk volna ; csak itt-ott egy-egy lakházat s gazdasági épületet. Földjük — az őrségieket értve (mert a Rába völgy gazdag földje, nem tartozik Őrséghez) kavicsos, sovány, hálátlan föld; alig ad holdja 2—3 mm. szemnél többet s a hideg talaj és kiima sem gyümölcs, sem szőlőtermelésnek nem kedvez. Ily körülmények között a nép nagy szorgalomra és takarékossságra van utalva. De valóban szorgalmas és takarékos is s ebből folyólag átlag jő módú is az őrségi nép. Eljár messze vidékre aratni; eljárt hajdan (a cséplőgépek elterjedése előtt) készíteni. Kitűnő edényeit széthordja távol megyékbe gabonáért s tele szekérrel tér haza. Lovai szépek, nagyok, erőteljesek; marhái jól tápláltak s a nyugoti vörös-tarka fajt képviselik; s ezek számára a Zala és Kerka völgyeiben oly aromatikus, tápdús fű-széna terem, a milyent valószínűen Nabugodonozor sem evett. Nincs illatosabb karaván-thea, mint az a széna, a mivel a szalafői lelkész táplálja szép marháit. Évtizedekkel előbb épületfa és deszkakereskedés volt e nép fő jövedelmi forrása, önként nőtt fenyő erdeiből. Ma már letarolvák erdei s a fenyő-tobozt, mely még itt-ott fönálló fenyőfáiról lehull, sem hagyja a talaj gazdagítására s a helyett, hogy a tavasz melegén kinyiló toboz magvát széthordja a szél s uj fenyő erdőt növeljen föl számára, összeszedi azt ősszel s eladja a körmendi „pörgető’1-be s egyedül fenyőerdőnek alkalmas, s még legelőnek sem való hegy oldalai kopáron maradnak. Úgy látszik hatósági beavatkozással lehetne csak az erdőkulturát, — a mi e nép jólétének legfőbb bázisa lenne, — előmozdítani. A nép keze között told van elég. Nem egy család van, a melyiknek 100 holdon fölül van birtoka. Erdő kultúrára jutna hát föld elegendő. Ha egy nép szorgalmas, takarékos és igénytelen — minő az őrségi — bizonynyal viszonylag jólétben is lehet. Nekünk, az egész Dunántúlnak, ezen kicsinylőleg Girgáciának nevezett szép vidékről szegényes fogalmaink voltak. Azt hittük, hogy folyton nekünk kell őrködnünk Őrség fölött, hogy el ne essék. Pedig most, mikor a 200 évvel ezelőtt tartott püspöki egyházlátogatás utáni ezen első főpásztori ut alkalmával módunkban volt betekinteni az őrségi prot. nép eletébe, viszonyaiba, szivünket lelkünket fólemelőleg láttuk, hogy e nép meg tud állani a mi aggodalmas gyámkodásunk és őrködésünk nélkül is a maga lábán. Hiszen itt és amott s minden felé olyan lakházai vannak a nép egy részének, hogy városba is beillenek. A jegyzői lakok, iskolák, lelkészi lakok, templomok a legtöbb helyen nemcsak kifogásnélküliek, de díszesek. A felső-őri egyház gazdagabb mint egyházkerületünknek tán bármely más egyháza. S ez a nép oly tisztességesen, női oly szerényen, minden cifrálkodás nélkül öltözködnek, mintha hernhutiak volnának. S találkozott az egyházlátogatás oly jelenségekkel, a melyek szinte ámulatba ejtették. így, midőn az 5 községbe szétszórt senyeházai egyház közönsége (1031 lélek) az utóbbi 15 év alatt 0330 frtot épit be; s ezen kívül Kossuth L. halálakor annak emlékére 400 frt alapítványt tesz össze, a nők urasztali s keresztelői készletekre pedig 130 frtot adnak össze s e mellett agg iskoltanitója nyugdijának emelésére 50 frtot; ugyanakkor tanítói fizetése javítására évi 200 frtot ad s uj tanítói állást szervez egyik társegyházban, (K.-Kápolnán) földeken kívül 465 frt fizetéssel. Továbbá, midőn van egyház, a melynek népe főtiszt, püspük ur egyházlátogatásának emlékére önkéntes adakozás utján százakat gyűjtött össze s a legszegényebb egyháztag is pár forintnál kevesebbet nem jegyez, de akárhány ad 5 —10 frtot s van, a ki 100 írttal járul a közadakozáshoz, oly fölemelő jelenségek ezek, a melyek biztosítékot nyújtanak arra, hogy az őrségi egyházmegye prot. népében, ott a Stájer határ szélén, biztosságot nyújtó őrsége van a magyarságnak. Jól eső érzéssel konstalálhatom e helvütt azt is J y hogy a határszélen lakó vend ajkú nép fiait és leányait a szomszédos magyar iskoláinkba tömegesen küldözi, a magyar nyelv elsajátítása végett. Fájdalom, az egy gyermek rendszer ezen az -egész ref. vidéken is uralkodik. A jobb módú magyar gazdák tehát télre befogadják a ház és gazdaság körül használható vend gyermekeket ; élelmezik, taníttatják őket télen s ezért nyáron marháik legeltetésére s egyéb gazdasági teendőkre alkalmazzák, sőt nem ritkán be is házasítják családjukba őket. Ori-Szt.-Péteren egy magában van ez évben is 40 vend növendék. Jellemző az őrségi nép kulturális viszonyaira, hogy nincs község, a hol önkéntes tűzoltóság ne volna, holott e tanyai rendszerben épült községek bizony nincsenek általános tűzi veszedelemnek kitéve. 26*
