Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-10-22 / 43. szám
693 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 694 1. Hogy számos tanítványai voltának nemcsak azon helybeliek, hanem másfelől is sok helyekről: Me- ; vényéből, Patczáról, Szentmártonból, Visnyéről, Szentbekről elvitték hozzá taníttatni a gyermekeket, és mostan is sok jó öreg énekes emberek élnek azon környékben, kik Szennában tanitványi voltának és akik szorgalmatos voltáról élő bizonyságot tésznek. 2. Mint ifjú szerette itt is a lovaglást és mindenkor tartott egy jó paripát, melyen magát (mikor az idő engedte) kijárta, lovagolta, mely által egésségének : sokszor használt. 3. Legelső Schola Rector volt ez Szennában, azelőtt csak csupán Prédikátort magát engedett ott lenni az időnek irigysége. Azután pedig (elkezdvén B. Sz. J. atyámuram ott az oskola mesterségnek folytatását) mindenkor volt ez időig is successora ezen hivatalban. Minekutánna három esztendeig itt lakván, rendeltetett ismét más Ekklésiába, t. i. Homokszenfgyörgyre Lévitának 1756. esztendőben, hol 29 esztendőket töltött el hivatalban. A homokszentgyörgyi hivataloskodás leirása előtt családi feljegyzések foglaltatnak a naplóban. B. Sz. J. az 1758. évben nőül vette Otvös-Konyiből Harapó József és Balázs Ilona szülők Judith nevű leányát, akitől született tiz gyermeke, három fiú és hét leány. A három közül egy — Ferencz — kicsiny korában elhalt Dániel —a napló legelső írója— 1766. jan. 4-én született. Homokszentgyörgyön, a szuloki plébános álta, „ki ekkor vizkeresztet járt ottan, megkereszteltetett mivel azon időben a filialis Ekklesiákban csak a róm. kath. egyházi személyeknek volt szabad keresztségnek a sákramentomát kiszolgáltatni, úrvacsorája vételére ugyan a Materekbe jártak a reformátusok szabadon. A harmadik fiú —János — mint debreczeni „veteranus orator tanuló önszántából Blankenstein huszárok regementjébe állott, a cseh Melnyikbe vitetett.“ A leányok közül többen ifjan elhaltak, az életben maradottak virágzó családoknak lettek anyáivá. Lássuk azonban szószerint a napló következő részét! Itt Homokszentgyörgyön 1756-tól fogva 1782-ig praeorans mester volt B. Sz. J., amidőn a ref. templom ott lezáratván, hivatal nélkül volt ez helyben három esztendőkig, mely idő alatt magát a külső munkáknak — szántásnak, vetésnek — gyakorlására adta és lovai lévén, egy odavaló Keserű János nevű polgárral czimborába állott, azzal szántogatott, vetegetett öreg létére is. Nem hevert, nem koldult, sem Ekklésiát nem kért, hanem igy táplálta házanépét verejtékkel keresett kenyerével, mégis soha házanépe a kenyérből ki nem fogyott, szegénységéhez képest munkálkodása mellett megnyerte Istentől táplálására megkivántató mindennapi kenyerét. Várta, hogy itt az igaz istenitiszteletnek szabadságos gyakoroltatása helyre állíttatván, régi hivatalába vissza fog helyeztetni, innen már halálig másuva menni lakni semmi szándéka sem lévén, amint hogy a homokszentgyörgyiek közönségesen helység pecsétjével megerősített contractus mellett" holtig való kenyérre is marasztalták. De mivel osztán nemcsak praeoráns mestert nyertének magoknak Felséges II. József Fejedelmünk alatt, hanem prédikátort, azért ott látta, hogy hivatalban többé nem lehet, papságra szándéka nem lévén, minthogy öreg is volt már, azért maga felment Belegbe, ott oskolamesterré és nótárius.á lett; holott csak esztendőt töltött, innen aztán hivatala lévén jobb eonditióra, általment az alsó-segesdi ekklésiába azon hivatalra 1787. esztendőben, holott ismét csak két esztendeig lakott, mivel kedves felesége, Hampó Judith édes anyánk asszony Otvös-Kónyi születés lévén és ezektől t. i. az ötvöskónyiaktól magokhoz mesternek hivattatván, alsó-segesdiektől sokszori inarasztások után is végbucsut vett és Kónyiba ment lakni, ugyan meghalni is az 1789. esstendőben. Itt lakott hát 1789-től fogva 1795. esztendőig. Amidőn Pünkösd havának (Május) hatodik, azaz Haggeus napján belső részének forróságában, kilencz hetekig lett sinlődözése után lelkét édes teremtőjének kegyelmes kezeibe sok buzgó fohászkodások között ajánlotta. Eltemetietett az ötvöskónyi temető kertnek közepén egy dombos helyre, meghidegült teste holott várja már édes Jézusának dicsőséges megjelenését, mely lészen ama napon, „melyen mindenek, kik a koporsóban vágynak, meghallják az ember Fiának szavát és akik jókat cselekedtenek, kijönnek az életnek feltámadására.“ Nem szándékozom tovább folytatni a napló közlését, bár annak későbbi keletű feljegyzései is a régi időkre napvilágot vetve, tanulságos olvasmányok. A család a múlt század közepétől híven traditiójához a lelkészi pályán állandóan képviselve volt. A b.-somogyi egyházmegye állandó munkaterük, volt rá eset, hogy három-négy Barla is viselt ott ugyanazon decenniionban lelkészi hivatalt. Nem az elfogultság, a családom iránti szeretetteljes ragaszkodás, hanem az igazság érzete mondatja velem, hogy eleitől kezdve a család papi sarjai gyülekezetük által szeretett, becsült lelkészek valának, soha csak egynek is népével baja nem volt. így történhetett meg, hogy a nagydobszai egyházban 1833-tól fogva az ott működő Barla Szabó János lelkész ur személyében most már harmadíziglen az unokában van a család képviselve. Ep igy Visontán a családból apa és fiú közvetlen egymásután több mint 50 éven át viseltek lelkészi hivatalt; e gyülekezetnek a családhoz való ragaszkodása Barla Szabó József lelkész, országyülési képviselő elhunytával családja támogatása és fentartásában megható módon nyilatkozott meg. A mostani lelkészi sarjak: Barla Szabó Károly alsó-segesdi és Barla Szabó János nagy-dobszai lelkészek szintén közszeretetnek és beosiilésnek örvendő papok gyülekezetökben. Mindezt nem a családi érdemek fitogtatása, hanem bevezető soraimban foglalt állításaim igazolásaként kívántam elmondani. Most már zárom soraimat. Vajha a közlemény buzdító erővel hatna egyesekre és gyülekezetekre, hogy i a lelkész és a gyülekezet,közt a belső jő viszony megteremtésével fejlődnének, virágoznának ref. egyházaink, bennük lánggal égne a vallásos hit és buzgóság ! Barla Szabó Jenő, kisujszállá-i fögymn. tanár.
