Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-01 / 40. szám

G41

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

G42

ez időben egyszer Budapestre ellátogatván, mivel látó- j gatása vasárnapra esett, bemutatta magát a budapesti gyülekezetben. Mondott egy nagyon épitő prédikációt, melyben nagy hatással vezette a figyelmet Sionnak porban ülő lányára, az Izrael összetördelt gyepűire, azután Babylon leányára és az Edom fiaira a CXXXA II—dik zsoltár nyomán. A szép prédikáció annyira megtetszett, hogy Budán is hire járt; Pálffi Mór is kiváncsi lett rá s megkérdezte Török Páltól s mikor az Soltrára utal vala, — Soltrától, hogy mit kerestek Babylonban útlevél nélkül. Hiába állította a Körmendy vendégszerepléséről már megfeledkezett Soltra a maga legjobb érzelmiiséget, mely még álmában sem szokott Babylonba kalandozni: ugyanazon titkos felügyelet alá helyezték, mely alatt principálisa már régóta állott. Ezt gondolom én a dr. Tognio elutasító magaviseleté igazi okául.

E küzdelmei közben érte a ráckevei egyház meghívása és ő kettős minőségben megtelepedett, mindvégig, közel negyven éven át állandó lakójául annak a méternyi vastag falazatú s kissé diákos berendezésű tanuló szobának, melyben a legenda és minden valószínűség szerint a Skaricza és Szegedi Kiss István lelke világlőtt egykor.

Lélek és test orvosa egy személyben ! A legideálisabb helyzet, a mit enervált és szentimentális filantrópia magának megalkothat a levegőben — és a legveszedelmesebb helyzetek egyike a gyakorlatban. Hajoljunk meg mély tisztelettel az orvos előtt, ki testi betegeinek gyógyítása közben azoknak lelkére is gondol (Szentgyörgyitől és Veszprémitől kezdve sokat tudnak ilyet, Csurgó is ismert ilyet) de a lelkésznek veszedelme az, ha a lélek sebei mellett a testét is kötözgeti. Őrizkedjünk ! Őrizkedjünk még a homeopathia kásaszemeitől is! Tudunk valakit, a ki a lélek sebei mellett a testi sebeket is gyógyította, kézrátétel által, ujjai érintésével, parancsoló szavával. Néha azt is mondotta: „menjetek el és mutassátok meg magatokat a papnak,“ de nem ezt: menjetek el és gyógyittassátok magatokat a pappal.“ Mindamellett is hagyott ő nekünk egy receptet s nekünk ezt szabad, sőt ezt kötelességünk is preskribálni: „Az ilyen ördögöknek neme nem üzettethetik ki, hanem könyörgés és böjtölés által.“

Könyörgés és böjtölés! Megengedem, hogy az elsőre sok orvos nem gondol, de mindnyájan tudjuk, hogy a második minden okos orvos receptjében a legfőbb alkatrész. Mi maradjunk meg a kettőnél.

Lélek és test orvosa ! Soltra e kettőt akarta magában egyesíteni, hivatásból is, ambícióból is; mindkettőhöz meg volt képzettsége, talentuma, kitartása. Veszedelme abból állott, a mi sokszor a lelkészi, még gyakrabban az orvosi pályának gyászos tőre, a kettőnek egyesítésében pedig elkerülhetetlen szírt, — hogy a kettős hivatás ambíciója karöltve jár az utilitárizmussal. Félre ne értsenek, nem fösvénységet értek vagy épen kapzsiságot, csak utilitárizmust, a maga köznapi, tisztes nyilatkozásaiban.

A legteljesebb készültséggel lépett a lelkészi pályára, de úgy látszik, sohasem gondolt arra, hogy lelke

termőképességét kipróbálja. Ártalmára volt ebben a talentuma, mely könnyen felfogta, gyorsan átgondolta tárgyait s ha a dispoziciót megalkotta, minden további készülés nélkül szép választékos nyelven, noha siketes és nem kellemes hangon tudott szólni. Ez a rögtönzési képesség, hatalmas fegyvere a parlamenti szónokoknak, halála a kathedrai ékesen szólásnak.

Orvosi szakmájában nagy sikereket ért el. E sikerek lehettek jutalmazok, de nem édesek. Féltékenység, irigység, kenyéririgység, sőt hálátlanság, rágalmak hamar megbénították munkakedvét. Lassanként összébbösszébb vonta praxisa vitorláit: régi házait nem utasíthatta el, de újakat csak kivételes esetekben fogadott. Teljes gyakorlata alig terjedt tovább tiz évnél. Azontúl csak régi bizalmasit látogatta; segítségét a hozzáfolyamodóktól azután sem tagadta meg, de mindig tapintatos volt s tudta, hol illik azt megtagadni, hol a jutalmazást el nem fogadni vagy gyöngéden eltávolítani magától.

Lelkészi gyakorlata hézagait hite erejével pótolta. Erősen hitt; egyházunk tradícióihoz, symbolumaihoz, dogmáihoz égő buzgósággal ragaszkodott, azokat hevesen védelmezte. Lelkét minden újítás bántotta. A debreceni zsinatnak és Révész Imrének még azt sem tudta megbocsátani, hogy letették a helvéciai Vallástételt követő nevet s helyette az evangéliom szerint reformált nevet vették fel. Sikerült egy hozzám került schweici keresztelő levéllel kibékitnem. „Nézd ez is evangelique reforméenak nevezi magát.“ Ezen aztán megnyugodott s ez oldalon kibékült a magyarországi evangéliom szerint reformált egyházzal.

Ritkán hagyta el házát. Ha kiment, megjelenése önérzettől sugárzó, mondhatni előkelő volt, társalkodása kellemes, udvarias és érdekes.

Családi élete nem volt verő fényes. A réckevei kolostorszerü parokhia komor keritésein ritkán szökkent be az az égi sugár, mely megvilágítja a sziveket s átmelegiti a kedélyt. Két élet volt ott egybekapcsolva: eszes, kimivelt elme mindkettő, makacs, hajthatatlan, kitartó, szívós és szeszélyes az egyik és ezeken kívül vehemens a másik. Lehettek volna egymás boldogítói, ha egyikben hiányzott volna a másik tulajdonságaiból.

Fösvény volt. Azt mondja róla a világ és azt mondotta róla legközelebb a somogyi társadalom tisztes orgánuma is. Es azt mondjuk róla mi is, a kik folyvást társadalmi helyzetünket s ennek követelményeit mércsikeljük s ahoz képest . . . Dehogy ahoz képest! Rendszerint valamivel azon felül szereplünk, mutatunk, tüntetünk, pózoluuk és varrogatunk uj foltot az avétt posztóhoz. De ő jól megtanulta gyermekkora leckéit, melyekre csurgói szolgálata, debreceni szükölködései és Sarkady Károly példái tanították. Kevéssel megelégedést, egyszerűséget, mértékletességet, hasonlóan azokhoz a londoni régi cégekhez, melyek kirakataik ósdiságával tüntetnek, de annál rakottabb a bolt belül. Fösvény ! De barátai jól érezték magukat az ő diákos múzeumában. Fösvény ! De sohasem távozott vigasztalás nélkül ajtajától a szegény és az űri koldus is megkapta